A Mátra Csipkerózsikája felébredt sok évszázados álmából

A Magyar Nemzet 1938. és 1965. szeptember 18-án megjelent számaiból válogattunk.

Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

Megér-e 23 pengőt egy négyszögöl a balatoni műút mentén?

A budaörsi repülőtér és a balatoni műút részére igénybevett telkek kisajátítási ügye még mindig a bíróság előtt van. a legutóbbi tárgyaláson dr. Kussbach Ferenc ügyvéd, aki több kisajátítást szenvedő jogi képviselője, előadta, hogy Hoepfner Guidó telektulajdonos, aki egyben a főváros becslője is, négyszögölenként 23 pengős árban adta át telkét a fővárosnak, holott a kisajátított telkek átlagára nem haladja meg négyszögölenként a hat pengőt.

– Miért is rossz a budapesti közlekedés?

– Istállóba kényszerült hat gyermekével a szívbeteg anya

– Így hiúsult meg a Fradi kupagyőzelme

– Zöldségest kértek, talponállót kaptak

– Emberölő szekta garázdálkodott az Alföldön

– Alberték esélyt sem adtak Ausztriának

– A téeszelnök kijárási tilalmat hirdetett

– Összevonták a két falut, hogy végrehajthassák a nagy tervet

– „A régi világ? A muzsikálható, gavalléros magyar világ? Az ma már úgysincs”

– „Szocialista haladás”: rá sem lehetett ismerni a palóc falura

Érdeklődtünk Kussbach Ferenc állításai iránt s a következő felvilágosítást kaptuk: – A telkek értéke ezen a vidéken kétségtelenül csekély. De a terep változatossága, a kultúra és gazdaság elosztódása, valamint a városközelség mértéke, a telkek valóságos, tehát forgalomban érvényesülő értékének olyan ugrásszerű változását mutatja, hogy ezek tekintetbevétele után átlagárról beszélni logikátlanság. Ha azonban mindenképpen átlagról kell beszélnünk, azt megállapíthatjuk, hogy a telekérték ezen a tájon átlag 20-50 méterenként változik.  Az ez alkalommal kisajátított telekszakasz hossza egy négy és fél kilométeres szalagsáv, amelyen a telekérték a várostól legtávolabb eső ponttól a legközelebb fekvőig körülbelül 2 pengő 50 fillér és 18 pengő között változik. Hoepfner Guidó telke a 18 pengős értékű telkektől még jóval beljebb és jobb terepen fekszik. telkének egy részét a főváros az elmúlt évek egyikében kisajátította. Dehát nem a telket, hanem a telek egy jelentéktelen részét – ezerből alig 60 négyszögölet – vett meg a főváros egy előbbi kisajátítása során. Az értékmegállapító becslő bizottságban Hoepfner Guidó természetesen nem szerepelt, ez összeférhetetlen lett volna. A főváros a Hoepfner-telek közelében fekvő, kisajátítandó telkeket értéküknek megfelelően, tehát ugyanazon árban, az értéktelenebbeket kevesebbért, az értékesebbeket pedig még többért vásárolta meg, anélkül, hogy ezért a kivételezésnek vagy jogtalanul kedvező elbírásának csak árnyéka is érinthette volna. Érdemes megemlíteni még azt is, hogy hogy a telkek egyetemes értéke megállapításában lényeges szerepet játszik a telek nyersértéke, tehát az átvétel pillanatában való használhatóság, amely szerint a telek jelenlegi állapota  a célirányos felhasználás szempontjából igényel vagy nem igényel további terepmunkálatokat. A 23 pengős telekárban tehát nem csak a gazdasági érték, a kultúra-érték, a városközelség és a terepegyenletesség fejeződik ki, hanem a nyers érték is: azon a tájon, ahol a Hoepfner-féle kisajátítás is történt, a terepet nem kellett lényegesen változtatni, sem emelni, sem mélyíteni, hanem elfogadható volt úgy, amint van.

(1938. szeptember 18., 23. oldal)

Egy város felébredt

A táj körülötte: fenséges. Legfőbb terménye, a szőlő: kí­vánatos. Státusa: 631 éve vá­sári joggal felruházott város. Még 1334-ben Róbert Károly, az első magyar Anjou-király adta a jogot. Budáéval együtt.

– És most nézzék meg, ho­vá jutott az, és hová a mi vá­rosunk – fortyan fel hegyes kis dühvel Taos Ferenc bá­tyánk, a gyöngyösi városi ta­nács építési és közlekedési osz­tályvezető helyettese.

Jó fél órája beszélgetünk, éppen a Mátra sarkán (a ta­nácsháza előtt mutat a közle­kedési nyíl a hegy irányába), így aztán le tudom mérni, hogy a düh a hivatalnoké, a mérgezett hegye azonban kizá­rólagos joggal a város szülött­jéé.

Ám, ha netalán kételyeim támadnának következtetéseim helyességét illetően, megerősíti azt az osztályvezető, Kozik Pál, amint Feri bátyánk nagy mérgesen néhány pillanatra valami tervrajzok fotókópiái­nak szárítása ürügyén ma­gunkra hagy bennünket.
– Nagy patrióta az öreg. Két lábon járó, eleven lexiko­na a városnak.
– Ön nem gyöngyösi?
– De igen. Itt születtem én is. Csak később; türelmesebb­nek.

A város itt hever (nem tu­dok jobb szót találni rá!) a Mátra öblében majd háromne­gyed évezrede. Nagy vonulások gázolnak keresztül testén száz évek óta. Átélt háborút – so­kat. Élt békét — de alig élt vele. Úgy osztotta az utazó embert Egernek, Miskolcnak, Nógrádnak, Mátrának, mint gyakorlott kártyás a lapot. Itt futnak össze az utak.

Közben persze élt is, élni akart. Szedte a vámot: keres­kedett. A hegy szabta meg le­hetőségeit. A „kallók” (ma szűcsöknek mondanánk őket) pokrócot terítettek a Mátra szelén gémberedett utas lábá­ra, a molnárok gabonát őröl­tek az éhes vándoroknak, a tímárok, a Mérges-patakba ál­lított padjaikon a bőrt mosták évszám, amíg csak ki nem telt e földi létben a szolgálatuk.

Így élt meg Gyöngyös száz éveket. Azaz, hogy így élt vol­na meg. Ha a monda szerint – legalább! – hétszer le nem égett volna. (Kozik Pál szerint lehetett az tizenhét is!)

Az utolsó nagy tűz, aminek még ma is élő szemtanúi van­nak, 1917-ben csapott a város­ra. Elvitte, felemésztette jó egy harmadát.

– Meg kell nézni a kéttor­nyú templomtól északra eső területet — mondja Kozik Pál. – Az máig rendezetlen építé­szetileg. Azt a részt nem bán­totta a tűz. Nem is nyúlt hoz­zá emberi kéz azóta sem.

Helyben vagyunk. Ez izga­tott évek óta. Hogy ez a város semmit sem változik. Erre já­rok majdnem húsz esztendeje, hónapról hónapra legalább egyszer. Hírt adni más váro­sok térbeli növekedéséről, szel­lemi gyarapodásáról. Csak Gyöngyös maradt a régi. Mint az állandóság és mozdíthatat­lanság völgybe szorított jelké­pe.

Régi szokása szerint megvá­mol engem is a város – egy-egy feketére. A régi Tőzsér-cukrászdánál (ma Mátragyöngyének hívják) megáll az autós kötelességszerűen, akár a fuvarosló a kocsmánál. így megy ez hosszú évek óta. Amíg egy szép napon azt ve­szi észre az utas, hogy új há­zak kezdenek új városképet alakítani Gyöngyösön is. Hogy valami itt is elkezdődött. Va­lamilyen késői vetés itt is kezd megeredni. Meg kell néz­ni.

Gyöngyösnek húsz-huszon­egy ezer lakosa volt a felsza­badulás előtt. És ahogyan a városkép, úgy nem változott ez a szám sem – évekig. Ma a város 31 ezer lelket mondhat a magáénak.

Még a régi létszámmal új gyárak születtek. A Váltó és Kitérő Gyár, a szerszámgyár, az érc- és lignitbánya, a vasön­töde, a kenyérgyár, a tejüzem, és az ország, de talán egész Közép-Európa legmodernebb vágóhídja is itt létesült. A gyá­rakhoz ember, az embereknek lakás kellett.

Kétezer új lakás épült eddig állami erőből és évente körül­belül száz kis ház magánkez­deményezésből.

A volt szerszámgyár ma a világ híradástechnikai ipara egyik legkorszerűbb terméké­nek, a diódának ad szálláshe­lyet az újpesti Egyesült Izzó jóvoltából. A tervek szerint nemsokára hatezer ember dol­gozik majd itt. Főként – nők. Nagy kézügyességet igénylő, fi­nom munka az övék. A gond eddig a városé volt: hogyan foglalkoztassák a fölös szám­ban jelentkező női munkaerőt.

Tíz-tizenkétezer ipari mun­kás dolgozik ma Gyöngyösön. Éppen egyharmada ez a város lakosságának, a nemrégen még csak mezőgazdasági és keres­kedő jellegű településen.

A kétharmad ezek szerint még mindig azt csinálja, amit apja, nagyapja és annak az apja művelt. De értük is tör­tént már valami. Az elmúlt hetekben került átadásra az új hűtőház, amely biztosítja, hogy Gyöngyös változatlanul, a megnövekedett igényeket is ki­elégítve, a magyar szőlő- és egyéb gyümölcs-export egyik központja maradhasson.

Az iparfejlesztés egyre in­kább előtérbe kerül. Az erre illetékesek regionális tanul­mányt dolgoztak ki. Annyit máris tudunk, hogy 1980-ra 45-50 ezer lakossal számolnak. A külszíni bánya és a gyön­gyösi hőerőmű – a dióda-üze­men kívül – biztos zálogai a számítás valószínűségének.

Emlékek támadnak fel a be­szélgetés közben. Láttuk a kül­színi bányát, de nem gondol­tunk a városra akkor. Pedig ide is visszazúgnak azok az óriásgépek, ide is visszahat a termelés. És mi lesz a szőlő­vel? – döbben belénk most újra a riadt aggodalom.

Kozik Pál nyugodt. – Négy téesz működik a városban. Az Új Élet, a Mátragyöngye, a Dimitrov és a Hazafias Népfront. Évente vé­geznek szőlő-felújítást. Még a Sárhegy rekonstrukciója is szóba került már, pedig az a századforduló óta, még a nagy filoxera-pusztítás idejéből meddő.

A széntelep annál aktívabb. A kutatások tanúsága szerint nemcsak Miskolc, hanem Petőfibánya felé is alkalmas a felszíni bányászásra. És nagy eredményeket ígérnek a kuta­tók a mátrai érckincs feltárá­sában is.

Nem álltunk meg hiába. A város ma már nem ok nélkül vámol. Ad is érte. Még jó hírt is, s az újfajta emberi szót új épületek sokszínű, stílusban gazdag, maradandó csoportja hitelesíti. – Általában kevés a fluk­tuáció. Inkább idevándorlás, mint elvándorlás jellemzi a helyzetet.

A dióda-gyár vezetőiről kér­dezek. Hogy megbékéltek-e már sorsukkal? ... Leteleped­tek-e végleg Gyöngyösön? Mert amikor legutóbb velük beszélgettem, még erősen pes­ti-pártiak voltak. Az osztályvezető nem tud róla, de az idő­közben visszatért Taos Ferenc, Gyöngyös patriótája felcsatta­nó büszkeséggel vágja ki: – Skultéty főmérnöknek már saját háza van!

Egy családnyi a jövendő 45-50 ezerhez! És a hit hozzá, hogy itt lehet, érdemes élni, letelepedni.

Persze, ahhoz, hogy jól is érezzék magukat, még meg kellene építeni az autóbusz pá­lyaudvar második egységét, hogy zökkenőmentesen lebo­nyolítható legyen a napi 31 ezer utas szállítása. Ki kellene telepíteni az AKÖV-telepet a lakóházak közül, ahol egyetlen évre kapott ideiglenes szállást, és most már nyolc éve ott za­katolnak tehergépkocsijai, és fel kellene építeni az új gim­náziumot, hogy az idén 11 osz­tállyal indult első évfolyam is elférjen a nyolc tanteremben. Mert a szaporulat újabb igé­nyeket is szül. Pedig, hogy az iskolák ügyében is történt va­lami, azt egyetlen adat tükrö­zi: 1964 végén Gyöngyös isko­láinak 75 százalékában volt rá­dió, 62 százalékában televízió, magnetofon, lemezjátszó és hangosfilm-vetítő, 75 százalé­kában diafilm-vetítő és 40 szá­zalékában epidiaszkóp.

A Mátra Csipkerózsikája fel­ébredt sok évszázados álmá­ból. Ébrenléte most már tartós­nak, maradandónak, szüntele­nül vibráló, alkotó ébrenlét­nek ígérkezik.

Csillag István (1965. szeptember 18., 5. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!