Egy falu, ahol minden posztot nők töltöttek be

A Magyar Nemzet 1938. és 1965. november 4-én megjelent számából válogattunk.

Amiket elmondottunk, mindössze egy dióhéjnyi szemelvény a húszévi megszállás után, hozzánk visszakerült magyar Felvidék sportjából. A hozzánk visszakerülő felvidéki magyar sportemberek húszéves elnyomatás alatt edződtek nemcsak sportemberekké, de kiváló férfiakká is. Amikor visszafogadjuk őket, erre a körülményre is figyelmemmel kell lennünk. Éppen ezért mindenképpen meg kell nekik adnunk a sportban is azt, ami őket méltán megilleti és a lehetőség szerint meg kell kímélnünk őket azoktól a hétköznapi kicsinyes intrikáktól és áskálódásoktól, amelyek annyi energiáját felőrölték és felőrlik nálunk ma is a magyar sportembereknek, egyesületeknek és szövetségeknek. Tudomásul kell vennünk, hogy a felvidéki magyar sportemberek húsz éven át mindennél erőszakosabb és veszedelmesebb közös ellenséggel, a csehekkel állottak szemben és mindennemű egyéni és egyesületi érdekeiket ennek a nehéz küzdelemnek rendelték alá. Úgy kell fogadnunk a Felvidékkel hozzánk megtérő magyar sportembereket, hogy azt lássák és úgy érezzék, hogy különb légkörbe és különb sporttársadalomba jutottak, mint amilyenben húsz éven át kellett szolgálniok egyrészt magyarságukat, másrészt sportszeretetüket.

K. G. (1938. november 4., 12. oldal)

Jó kezekben van az asszonyok vezette falu

A Komárom megyei Dolgozók Lapjában nemrégiben hír jelent meg: „A komáromi járási tanács végrehajtó bizottsága elis­merésben részesítette a csépi községi tanács végrehajtó bizott­ságát. Jó irányító tevékenységé­vel jelentés eredményeket ért el társadalmi, gazdasági s kulturá­lis téren egyaránt.”

Csép kis falu a Concó pa­tak mellett s arról nevezetes, hogy – nők vezetik. Nő a ta­nácselnök, a vb-titkár, a Nép­front elnöke, a tsz könyvelője, a postamester, a Vöröskereszt titkára, nő a vb. tagjainak két­harmada, s némi vidámsággal fűzik hozzá: még a nőtanács elnöke is nő. Ez a község ka­pott külön hivatalos elisme­rést. A járási tanács végrehaj­tó bizottsága itt tartotta – mintegy jutalmul – kihelye­zett ülését, a művelődési ház­ban.

Lakosainak száma alig hétszáz. Gondozott főutcája a megannyi virágos udvarú ház­zal felkanyarodik a templomdombnak. E dombról messzi ellátni az őszi párába burkolt kisalföldi tájon. Roppant ku­koricatáblák, dohányföldek, répaültetvények, szántók, tar­lók, dinnyések váltakoznak itt költői ligetekkel, erdőszeletekkel. Szőlők sárgulnak a domb­oldalakon, a Vértes meg a Ge­recse halmai ide kéklenek. Nagyigmánd tornya szegeződik az égnek, a tarlón vadásztár­saság pufogtat nyúlra. A falu felső sora fölött vadonatúj műút szürkéllik, autóút a komá­romi határhídtól a Balaton felé.

E pillanatban azonban a Déryné Színház falujáró autó­busza közelít Csép felé. Ünne­pi színielőadás ígérkezik megint, mint már annyiszor a kicsi faluban. S mivel messzi tájnak, éppen itt épült a veze­tő asszonyok szerencsés agitációja folytán a legkorszerűbb művelődési otthona, nemcsak Csép, hanem Nagyigmánd, Ete, Tárkány s a tanyai vidék min­den színházra éhes fiatalja-öregje is befut majd ide esté­re autóbuszon, szekéren, biciklin, gyalog, ki hogyan tud.

A kis község afféle művelő­dési központtá nőtte ki magát. Nyáron szabadtéri színpada van a virágos Otthon-udvaron. Itt már huszonhét televízióra fizetnek elő.

Hagyományai vannak. A tanácsház falán ez a fel­irat olvasható: „Vörösmarty Mihály ezen épület helyén ál­ló házban jegyezte el 1843-ban Csajághy Laurát, Csép köz­ség szülöttét.” A táblát a helyi tanács és a népfront állít­tatta. A szerteszórt kis kúriák egyikében született Thaly Kál­mán, egy másikban Pálóczy Horváth Adám. Jobbágyfalu volt, urasági cselédeké. Tucat­nyi földesúr – apró nemesi birtokok ura – váltogatta itt egymást a századok folyamán. A szomszéd Ete pedig afféle rátarti nemesi kisközség volt, büszke kisparaszti nemesek faluja. A különbség azonban eltűnt. Dolgosak, szorgalma­sak, eredményre jutók, akár cselédek voltak hajdanában, akár ármális nemesek.

A táj mindenekfölött mezőgazdasági, kitűnő földdel. Messze vannak ugyan a tatai bányák, a komáromi gyárak, de a fiatalja odajár, meg a vasútra. A földet itt is az öre­gek s az asszonynépek ápol­ják. S hogy a munka még eredményesebb legyen, a csépi Új Barázda beolvadt a nagyigmándi Új Életbe – ez is egy kicsit az elnökasszony agi­tációjának hatására történt. Tartanak számos növendékál­latot, van sertéstelepük. A fa­lu határa 3200 hold. Az Álla­mi Gazdaság Parrag-pusztán 1200 holdon export csemege­szőlőt termeszt.

Az adatok seregét egy szuszra sorolja elé a fiatal ta­nácselnöknő, Borka Istvánné, aki falubeli lányból vált falu első emberévé, s akinek erélye, szervezőképessége, örök­mozgása, segítő társának, Bartha Andorné vb-titkárnak lel­kiismeretes adminisztratív munkásságával együtt vívta ki az élenjárás példamutató ere­jét. A csendes, szívós férfi­munkaerőnek ebben az ősi falujában tekintélye lett a női vezetőknek. Nem is történhe­tett másképp. A tanácselnök­nő ennen hivatalos tenyerével rázza meg fülét annak a suhancnak, aki rendetlenkedni talál a művelődési otthon ud­varán, s ha termelőszövetke­zetben szervezni kell, ha sza­badtéri színpad építéséhez tár­sadalmi munka szükséges, ha a járdához kocsifuvart hívnak, ha a sűrűn tartott beszámoló ideje következik el, mindig a két tanácsi vezető buzgólkodik elöl. Mint a járási tanácselnök megjegyezte: „a csépi elnök szívesen s behatóan foglalko­zik a lakosság olyan kérdései­vel is, amelyek egyébként a jogszabályok szerint nem tar­toznak hatáskörébe".

Mint a jó háziasszony, aki nemcsak vendéget fogad, ha­nem meg is főz, föl is terít, s végül együtt kirándul vendé­geivel. Öt éve áll a község élén a maga asszonytársaival s a szervezőképességnek, az emberekkel való szép bánni tudásnak kitűnő példáit szol­gáltatta állandóan, akár gaz­dasági vonatkozásban „ellenőrizték az ügyvitelt”, akár tár­sadalmi téren, vagy művelődé­si tekintetben.

Messze tájnak lett pél­daadója. Büszkék a csépiek s méltán. S mire jó többek kö­zött még a termelőszövetkezeti gondolat: hatására szűnőben az egyke. S van ez oly kelle­mes újság Csépen, mint a hi­vatalok elismerései.

Begördült már a Déryné Színház társas kocsija, a tár­sulat s a díszlet, az otthon ud­varára. Ma nem mozielőadás lesz, sem televíziós sportköz­vetítés, hanem színházi est. Klasszikus darabot hoznak a pesti művészek. – Olyan öreg nénikék is járnak a színházba, akik már totyogni is alig tudnak – szól dicsekedve a művelődési otthon vezetője.

Az otthonban könyvtár van, a falu lakosainak több, mint egynegyede állandó olvasó. Kiket olvasnak? Jókait, Móriczot, Mikszáthot, Gárdonyit, Vernét, sorrendben. A TIT művelődési előadásokat, esti felnőttoktatást is rendez.

Jönnek már színházi jegye­kért. Nagyigmánd harmincat kért – abban a nagy faluban nincs megfelelő kultúrház, de Csépen, ebben a kicsiben már régóta – Tárkány huszonkét jegyet. Estére befutnak majd a nézők. S ebben a nagy szín­házteremben már nemcsak író–olvasó találkozót rendeztek a népnek, hanem színész–pa­raszt találkozót is, jóízű va­csora keretében. S az esti vita csaknem ért végül annyit, mint maga az előadás.

– Es jövőre már presszónk is lesz! – nyugtat meg az el­nökasszony, amikor kissé tű­nődve nézegettünk szét a kul­túrház büféjében.

Szombathy Viktor (1965. november 4., 5. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!