Zürichi cég vetett szemet Budapest szemetére

A Magyar Nemzet 1938. és 1965. december 1-jén megjelent számaiból válogattunk.

(1938. december 1., 9. oldal)

A pátriárka fia

A lobogó öregembernek csöndes fia van. Csöndesebb, nyugodtabb, hűvösebb. Arcra, termetre valamit hasonlít a pátriárkára – kék szeme körül ott van ugyanaz a derűs, kis fény –, de sokkal tartózkodóbb, zártabb, szigorúbb ember.

A termelőszövetkezet irodájában találom, egy hideg és pipafüst-szagú teremben. Gyűlés volt, s az emberek itt még pipáznak, de a falusias pipafüst-szagtól sem olyan meghitt aj hely, mint öt kilométerrel odébb, ahol Biró Károly, a hetvenkét esztendős brigádvezető lobogott: – Gyerekem, gyerekem...

Biró Zoltán főagronómus, az apa főnöke, egy tárgyalásból lép ki, amelyet a talajjavítók fiatal mérnökével folytat a tavaszról, amikor a gépek nekierednek a homoknak, feltúrják és előkészítik, az új szőlőül tetőst. Apa és fia között ez az első rokoni vonás: egyik sem hajlandó abbahagyni a homokkal való verejtékes végződést, de mind a ketten másképpen csinálják.

A pátriárka valami ősi, paraszti szenvedéllyel, a fia árkus papírokra görnyedve, kissé kivereslett szemhéjakkal s valami enyhe türelmetIenséggel.
– Az édesapjától jöttem – mondom –, vele már jól kibeszélgettem magam.
– Miről?
– A homokról...
– Üzent valamit apám?
– Az édesapja nem üzent. A mama viszont azt üzente, hogy menjen haza, mert kész az ebéd...

Leül az asztal mellé s kinéz az ablakon. Odakinn már alig süt a téli nap, feltámadt a szél zörgeti a tört kukoricaszárat. A szövetkezeti központ körül néhány kis tanyai épü­let, azon túl kétezer-ötszáz hold vadvíz, kert és szőlő.

– Az ebéd ráér... Beszél­jünk a homokról.

A kétezer-ötszáz hold – ezt még a pátriárkától tudom – így oszlik meg: ötszáz a szőlő, háromszáz az öntözött kert, a többi szántó, kevés legelő és kaszáló.
– S az ember?

Hivatalos hang, a mondat végén egy kis szemérmes lej­téssel:
– A szövetkezetnek 500 tagja van.
– Kétezer-ötszáz holdra ez nagyon szép.
– Lenne... De az ötszáz tagból négyszáz nyugdíjas. Marad száz. Ez a száz ember nem tudna megbirkózni a két­ezer-ötszáz holddal, ha nem se­gítenének a gépek... De segí­tenek... És magunk is iparkodunk segíteni magunkon. Amint hallotta, éppen a talajjavítókkal tárgyalunk. Ezt a talajt fenekestől fel kell forgatni, ha akarunk vele vala­mit kezdeni.

A fiú mögött mindegyre ott lobog az apa árnyéka.

(Ha beleállt az ember for­gatni a homokot, néha egyszerűen elnyelte. Még jó vót, ha tarra járt valaki s meglátta a meredező ásónyelet, azután kiásta az embert. Ahol domb vót, ott homok vót, ahol lapos, ott meg víz. Alattunk tenger van.)

S a fiú most pontosan azt mondja, mint az apja, mintha láthatatlan telefonzsinóron üzenetet kapott volna, vagy titkos hullámok segítsé­gével:
– Alattunk tenger víz van
– A homokon jó a víz.– Ha föl tudjuk hozni... Emlékszik a „Megszállottak” című filmre?
– Emlékszem.
– Na, mi ugyanazokkal a csőkutakkal akarjuk öntözni a homokot. Tizenöt méter mélyre se kell lemenni s ott a víz. Ha fölhozzuk.

Itt beletúr a hajába. Most látom, hogy a haja pontosan úgy ritkul, mint a pátriárka hófehér, hosszú hajzata, elől széles karéjban csúszik hátra a koponyatető felé, de a fő­agronómus homlokán még nem érte el az első varrat vo­nalát. A fiú harminckét évvel fiatalabb az apjánál s két ujjnyival az apja mögött jár ko­paszodásban.
– Az édesapja azt mondta, hogy a szőlőt is öntözni akar­ja.
– Fogom... Öntözni fo­gom.

Kemény, magabiztos hang, merőben más csengése van, mint a pátriárka regényes lobogójának. Az ökle is ponto­san úgy legyint az asztalra: – Persze, a kertészet is van olyan fontos...

A fiú eleinte szőlész volt, Budapesten végzett s dolgozott Kecskeméttől Egerig több állami és célgazdaságban s akkor jött haza, amikor hív­ták. Itthon aztán, már agronómusi beosztásban, elvégezte levelező tagozaton a kertésze­tet is.

– Melyiket tartja előbbre valónak: a szőlőt vagy a ker­tet?
– A szőlő itt fél évszázados hagyomány... A szőlő volt az első kultúrnövény ezen a tájon és a gyümölcsfa. Jó kultúrnövény volt, aki bírta vele a munkát, nem bánta meg.
– És a kerti zöldség?
– Mi úgy találjuk, hogy ab­ból is lehet annyi hasznot ki­venni, mint a szőlőből. A sző­lő évek alatt fordul termő­re, de akkor azután sokáig bírja.
– Meddig él a szőlő?
– Ha gondozzák, elél száz évig is...

Azután arról beszélünk, hogy az ötszáz hold szőlőből háromszázötven hold régi ül­tetési, szűk sorközökkel. (Azért jártak benne az ötö­sével egymás elé fogott lovak). Az új ültetés már széles sortávot kapott, ott már eljár a könnyű traktor. A kertet és a kerti veteményt úgy ülteti az ember, ahogyan akarja s itt már úgy akarja, hogy gép­pel lehessen művelni.

– Mégis – mondom konokan, mert izgat ennek a negy­venéves főagronómusi rangra emelkedett fiatal homokszelidítőnek rendületlen nyugalma – a kertészetben, akármilyen mértékben gépesítik is, em­berre van szükség.
– Ami azt illeti, emberi munkaerőben is gyarapodunk.
– Az előbb azt mondta, hogy a szövetkezetben négy­száz nyugdíjas van és mind­össze száz dolgozó. Azok egy része is öreg...
– Apám hetvenkét éves. Brigádvezető.
– Hol a gyarapodás?
– Van tizenkét fiatal, aki ide kötötte a sorsát. Igaz, nagyobbára olyanok, akiknek másutt nem sikerült a beis­kolázás, de fiatalok és ta­nulni akarnak.

Bejön a titkárnő – a tanu­lékony falu hamar elleste ezt a városi szokást – és feketét hoz. Nyúlánk, sötétszőke, ha­muszürke pulóverben és kur­ta szárú divatos kiscsizmában van. Amikor kimegy és amíg isszuk a kávét, a főagronómus int:

– Ez a fiatalasszony is kinn kezdte a kertészetben. Azután férjhez ment s be kel­lett hozni adminisztrátornak, nehogy a férje is elmenjen.

Sehogy sem akar kikerekedni bennem a pátriárka fiá­nak szigorú, száraz, okoskodó igazsága. Négyszáz nyugdíjas­sal és száz idősödő parasztem­berrel, szemben tizenkét fia­tal. Úgy vélem, az arány egye­nest nyomasztó.

A főagronómus védőállást vesz fel s kedvvel hadakozik, mint egy jó vívó.

– Az a tizenkét fiatal bár, aki itt van és itt marad nagyon sokat tud tenni. Nem kétkezi kerti munkások lesznek, hanem tanult kertészek. Szép szakmát tanulnak, s a szép szakma vonzó ezen a vidéken. Ennek a mesterség­nek itt gyökerei vannak. Gé­pekkel dolgozunk, csőkutakkal öntözünk és elérjük, hogy vi­rágozzék az egész homok.

Az egész homok... Valaha élt Cegléden egy em­ber, aki megálmodta a homok virágzását, iskolát alapított az álmai megvalósítására s azóta hány ilyen szigorú, zárt, száraz homoki ember gyötrődött evvel a könnyű, szélfútta arannyal, amelyből olyan nehéz lefejteni az igazit.

Egyszerre lezuhan az este. A pátriárka tanyáján, a kony­hában már szikkadt lehet az ebéd, talán robog is valamelyik nyaktörő úton a hetven­két éves brigádvezető a Jawa nyergében az engedetlen gyerekért

Nagyon hideg van, a pipa­füst már hideg és keserű.

– Ha nyáron erre jár – mondja a pátriárka fia – meglátja, mit ér az a tizenkét ember. És mennyivel többen is lesznek...

Zörög a száraz, megszedett kukorica. Zeng a fagy. Arra gondolok, amíg csúszkálunk kifelé az útra, hogy a pátriár­ka és kortársai elkezdték meghódítani a homokot. Most a homok kezdi visszahódítani az embert. Szerényen, szívó­san, egy pátriárka fehér lobogásával és egy agronómus akaratával, hitével és bizako­dásával,

Baróti Géza (1965. december 1., 3. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!