Mázsaszámra gyártották a felesleges jelentéseket

Bürokráciacsökkentés 50 évvel ezelőtt. A Magyar Nemzet 1966 februárjában megjelent számaiból válogattunk.

Sokan azzal érveltek korábban a munka racionalizálása, illetve jobb megszervezése el­len, hogy abból senki számára nem következhetik semmi jó. Rossz lenne a más munkaterü­letre átmenni kényszerülők­nek, de a megmaradóknak is, hiszen, valamivel mégis többet kellene dolgozniuk.

Ez a helyzet változik most meg, mégpedig alaposan. A megtakarított béralap igen te­kintélyes része ott használható fel, ahol a státuszcsökkentés bekövetkezett. Az eddiginél jóval tágabb keretékben lesi tehát lehetőség a fizetéskorrekciókra, premizálásra, jutal­mazásra és egyebekre. Persze csak akkor, ha az ilyen mó­don beállítani szándékozott összegek mögött fellelhető a megfelelő munkateljesítmény is. De nyilván megtalálja majd a számítását – ha eset­leg csak bizonyos átmeneti idő után is – az a dolgozó, aki új munkahelyre került, oda, ahol tudására e pillanatban na­gyobb szükség van. Hiszen az eredményes munkát az egész vonalon megfelelőbben tudják majd honorálni.

Ugyanakkor elkerülhetetle­nül szükséges, hogy erőtelje­sebb harcot folytassunk a bü­rokrácia kinövései ellen. Igaz, él az emberekben, vezetőkben és beosztottakban egyaránt, bizonyos konzervativizmus, amely ragaszkodik a megszo­kotthoz. Ha éveken, esetleg évtizedeken keresztül ennyi és ennyi kérdőívet kellett kitöl­teni, kimutatást elkészíteni, akkor mi lesz, ha ezek egy ré­szét elhagyjuk? Nem szárma­zik belőle semmi hiba, erre számos példát ismerek magam is. Tudok országos intézmény­ről, ahol az egyes osztályokon máris alaposan szemügyre vet­ték: hogyan lehetne a munka eredményességének csökken­tése nélkül a könnyen nélkü­lözhető írásmunkát kiküszö­bölni, és ez a terepszemle meglepő eredménnyel járt. Ki­derült, hogy csak ezen az egy helyen évente mázsaszámra gyártottak és gyártattak másokkal olyan jelentéseket és kimutatásokat, amelyeket va­lahol éppen csak Iktattak, de tartalmukat senki meg nem nézte. Január elsejétől ez a nagyüzemi iratgyártás meg­szűnt, és senkinek sem hiány­zik. Az így felszabaduló mun­kaidőt mindenki okosabb dol­gokra használhatja fel, ellát­hat ezalatt újabb munkakörökét – és a végén, hát igen, a végén megmaradnak azok az íróasztalok, amelyekre ott, azon a helyen most már sem­mi szükség, de egy vagy két utcával odébb már régen vár­nak rájuk.

Az utóbbi évek során gyak­ran hangoztattuk, hogy fejlő­désünk mai szakaszában az anyagi érdekeltség fokozása fontos és szükséges. Elmélet­ben mindnyájan tisztában vol­tunk ezzel, csak éppen a gya­korlati következtetések levo­nása hiányzott. Nos, most erre is sor kerül, a helyes elveket átültethetjük a gyakorlatba.

Ezért nem kényes téma a fe­lesleges íróasztalok megszün­tetésének kérdése, csak őszin­tén kell beszélni mindarról, ami ezzel összefügg. Már csak azért is, mert valamennyiünk közreműködése szükséges ah­hoz, hogy országosan meg­nyugtatóan intézzük és elin­tézzük.

Kemény István (1966. február 8., 1. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!