Mázsaszámra gyártották a felesleges jelentéseket

Bürokráciacsökkentés 50 évvel ezelőtt. A Magyar Nemzet 1966 februárjában megjelent számaiból válogattunk.

Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

A felesleges íróasztal

A téma kényesnek látszik, pedig távolról sem az. Csupán őszintén kell beszélni róla. Tárgyalhatják is egyre több helyen, hol kevesebb, hol több eredménnyel.

Ha igazságosak akarunk lenni önmagunkhoz és környe­zetünkhöz, akkor be kell val­lanunk: sok munkahelyen tá­volról sem használják ki a munkaidőt, a munkalehetősé­geket. Senki sem kívánja, hogy munka kezdéstől befeje­zésig egyforma intenzitással dolgozzon mindenki. Apróbb szünetekre szükség van, és ez nem is kifogásolható. Viszont ezek az apró szünetek egyik­-másik intézménynél, vállalat­nál, hivatalban kezdtek igen hosszúra nyúlni. Tudtuk ezt régebben is, de nem változtat­tunk rajta, a szükséges fel­adatokat így is elvégezzük, gondoltuk, nincs tehát semmi baj.

Ez azonban csak az érem egyik oldala. A másik az, hogy a szükséges feladatok megol­dása mellett igen sok nélkü­lözhető, sőt fölösleges munkát is végeztünk. Szóban és írásban számtalanszor hadakoztunk a bürokrácia túltengése ellen, de a könnyen nélkülöz­hető kimutatások, összeállítá­sok, statisztikák száma tovább növekedett.

Hogy a nyilvánvaló tények előtt behunytuk szemünket, annak még egy oka volt. Az úgynevezett kollegialitás és az úgynevezett humanizmus ne­vében óvakodtunk ilyen kérdéseket feszegetni, mert hát­ha azt valaki rossznéven veszi. Meg azután ezen a terü­leten fokozott mértékben ér­vényesült a „nem az én asztalom”-elmélet.

Nos, most kiderült, hogy na­gyon is „az én asztalom”, ak­kor is, ha a másik szobában, vagy másik emeleten áll az a bizonyos íróasztal. A felesle­ges munkakörök megszünteté­se, az egyik helyen nélkülöz­hető munkaerők átirányítása másik területre olyan problé­ma, amely mindnyájunkat a legközelebbről érdekel.

Sokan azzal érveltek korábban a munka racionalizálása, illetve jobb megszervezése el­len, hogy abból senki számára nem következhetik semmi jó. Rossz lenne a más munkaterü­letre átmenni kényszerülők­nek, de a megmaradóknak is, hiszen, valamivel mégis többet kellene dolgozniuk.

Ez a helyzet változik most meg, mégpedig alaposan. A megtakarított béralap igen te­kintélyes része ott használható fel, ahol a státuszcsökkentés bekövetkezett. Az eddiginél jóval tágabb keretékben lesi tehát lehetőség a fizetéskorrekciókra, premizálásra, jutal­mazásra és egyebekre. Persze csak akkor, ha az ilyen mó­don beállítani szándékozott összegek mögött fellelhető a megfelelő munkateljesítmény is. De nyilván megtalálja majd a számítását – ha eset­leg csak bizonyos átmeneti idő után is – az a dolgozó, aki új munkahelyre került, oda, ahol tudására e pillanatban na­gyobb szükség van. Hiszen az eredményes munkát az egész vonalon megfelelőbben tudják majd honorálni.

Ugyanakkor elkerülhetetle­nül szükséges, hogy erőtelje­sebb harcot folytassunk a bü­rokrácia kinövései ellen. Igaz, él az emberekben, vezetőkben és beosztottakban egyaránt, bizonyos konzervativizmus, amely ragaszkodik a megszo­kotthoz. Ha éveken, esetleg évtizedeken keresztül ennyi és ennyi kérdőívet kellett kitöl­teni, kimutatást elkészíteni, akkor mi lesz, ha ezek egy ré­szét elhagyjuk? Nem szárma­zik belőle semmi hiba, erre számos példát ismerek magam is. Tudok országos intézmény­ről, ahol az egyes osztályokon máris alaposan szemügyre vet­ték: hogyan lehetne a munka eredményességének csökken­tése nélkül a könnyen nélkü­lözhető írásmunkát kiküszö­bölni, és ez a terepszemle meglepő eredménnyel járt. Ki­derült, hogy csak ezen az egy helyen évente mázsaszámra gyártottak és gyártattak másokkal olyan jelentéseket és kimutatásokat, amelyeket va­lahol éppen csak Iktattak, de tartalmukat senki meg nem nézte. Január elsejétől ez a nagyüzemi iratgyártás meg­szűnt, és senkinek sem hiány­zik. Az így felszabaduló mun­kaidőt mindenki okosabb dol­gokra használhatja fel, ellát­hat ezalatt újabb munkakörökét – és a végén, hát igen, a végén megmaradnak azok az íróasztalok, amelyekre ott, azon a helyen most már sem­mi szükség, de egy vagy két utcával odébb már régen vár­nak rájuk.

Az utóbbi évek során gyak­ran hangoztattuk, hogy fejlő­désünk mai szakaszában az anyagi érdekeltség fokozása fontos és szükséges. Elmélet­ben mindnyájan tisztában vol­tunk ezzel, csak éppen a gya­korlati következtetések levo­nása hiányzott. Nos, most erre is sor kerül, a helyes elveket átültethetjük a gyakorlatba.

Ezért nem kényes téma a fe­lesleges íróasztalok megszün­tetésének kérdése, csak őszin­tén kell beszélni mindarról, ami ezzel összefügg. Már csak azért is, mert valamennyiünk közreműködése szükséges ah­hoz, hogy országosan meg­nyugtatóan intézzük és elin­tézzük.

Kemény István (1966. február 8., 1. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!