2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.
Psota és Sinkovits
Kötelező divat volt még nem is olyan nagyon régen, még a két háború között is, hogy a színész, ha nem csengett elég szépen, kimaszkírozta a nevét. Valaha, a színészi előidőkben, a regényes név járta: elbeszélésekben, játékokban, anekdotákban elég volt, ha valakit Lengeffynek, Retteginek, Liliomfinak hívnak, mindenki tudta, hogy csak színész lehet az illető. Egy jól hangzó színész-név később is majd hogy nem előfeltétele volt a színpadi érvényesülésnek, szinte külön kellett belőle a pályára lépés előtt diplomázni. Egykori színigazgatóknál, de egykori közönségnél is kész kudarc volt egy szürkébb, jelentéktelen név: ugyan, gyerekeim, ilyen névvel akartok ti színpadi karriert?
Ilyen névvel? Psota? Sinkovits?
Psota egy időre, az ötvenes évek elején, föl is vett színésznevet: egy vagy két évadon át Dávid Irénként szerepelt a színlapon. Szerepelt? Inkább csak előfordult. A Madách Színház „aprószentjei” közé számított, kis cseléd-szerepeket játszott, meg egy-két szavas királynőket. Arra a tüdőbajos kis szolgálóra, akit, ha jól emlékszem, Hubay Miklós Egy magyar nyárjában játszott, kevesen figyeltek fel. Nem volt neve: ki az a Dávid, vagy Psota? Pedig attól a szereptől számítom a mostani Kossuth-díját. Nem sokat szólt, inkább csak nézett. De 37,5-tel, a tébécé alattomos hőmérsékletével nézett, apró hőemelkedésekkel nézett és üldözött cselédszorongással. A riadalmat hozta be egy pillanatra a színre, a kiszolgáltatottságot, a babonát, a szellőzetlen cselédsorsot. Ilyen lehetett, gondoltam akkor, Varsányi, akiről annyit hallottam családi körben. Nagy szemű, lázas, túlfűtött, egyszerű.
Azután évekre elvesztettem szem elől. Ha láttam is időnként játszani, a jeltelen szerepekben nem volt látható többé az a láz, ami abban a szolgálólányban olyan magasra szökött. A szerepek hibája volt-e vagy az övé, vagy az enyém – nem tudom. De egyszer, Brecht Kurázsi mamájában egy néma lány egy viskó tetején ülve dobolt. Riadót vert a háború ellen s néma lévén, mint egyetlen kifejezőeszközével, a dobolásával sikoltozott. Hangtalan kétségbeesése iszonyú ütemre rángatta a két karját, az arcán felgyújtott falvak iszonyata tükröződött. Belső látomást színész csak kivételes percekben tud ilyen közvetlen, félelmetes látvánnyá tenni az egész, megdöbbent közönség előtt, mint akkor Psota; hosszú monológot egyetlen szó nélkül olyan lenyűgöző erővel elmondani még nem hallottam, mint akkor őtőle. Nevet ekkor szerzett. Psota a Kaukázusi krétakörben, amint rongyokba csavart pólyásával a karján, lengő kötél-hídon, szembefújó szélvészben menti a gyerekét az üldözök elől – Psota a Yermában, amint a kiszikkadt, sivatagi égre üvölt egy magzatért –, Psota az Irma, te édesben, amint ártatlan és tiszta marad olcsó garniszállók ágyain –, Psota az Elektrában –, Psota drámai sanzonokban. Mindig extatikusan és mindig egyszerűen, mindig kigyulladva a feladattól, mindig tökéletesen elégve benne és soha nem ki hamvadva. Psota.
És Sinkovits? Egy lapaj fiú a Nemzeti Színház színpadán, inkább kamasz még, sovány, háromszögletbe futó arccal, irgalmatlanul használhatatlan hosszú végtagokkal, mint a Csongor és Tünde valamelyik ördögfiókája a három közül. Ez az első emlékem róla. Rakoncátlan részese annak a hajcihőnek, amivel a három szurtos pokolfajzat végighempergi ezt a mesés drámai költeményt. Inkább intrikus-palántának nézném, mint drámai hősnek, beléndeknek inkább, mint jegenye-suhángnak. Lehet belőle komikus színész is, csak a hangja ne volna olyan zengően szép s ne tudna ilyen hibátlanul magyarul. Ehhez a fanyar, egy kicsit már-már kiábrándult külsőhöz, amelytől iróniát, kétkedést, egy csepp keserű gúnyt várna az ember, valahogy nem illik ilyen konduló, misére hívó orgánum.
Mégis ennek az orgánumnak lett igaza: drámai hős lett az ördögfiókából. Sinkovitsban a megérés éveiben – a színészélet nehéz kamaszkorában – két olyan tulajdonság fejlődött ki, amely elég ritkán jár együtt: a drámai erő és a színpadon, a színpadról és a képernyőről közvetlenül beszélgetni tudó, társalgási charme. Ez a két újabb vonás lényének alapvető fanyarságához társulva, kivételesen változatos, mégis temperált, afféle mérsékeltövi éghajlatot teremtett a színészetében: megfér benne a kemény jégverés a szelíd derűvel, a tavaszi líra az őszi bölcsességgel. A rajongó drámai hős: Ádám, a kiégett, kétkedő rezonőrrel: De Sade-dal. Ebben a színészi klímában természetes, hogy meg tud teremni Macbeth éppúgy, mint a Tizedes, a magyar filmművészetnek ez az elragadó kópé-figurája, megterem egy kedves, behízelgő konferanszié közvetlensége és a tragédiák pátosza.
S ebben a nagy terjedelmű művészi skálában szakadatlan kísérő hangként szól Sinkovits emberi tisztasága. Magánélete jelen van színészetének megbízhatóságában, pontosságában, az ízlésben és a biztonságban, ahogyan szerepeit kidolgozza, a lelkiismeretességben, ahogyan színészi munkáját végzi. Egy megállapodott, kiegyenlített emberi jellem és művészi egyéniség erőit érzi hatni a közönség, valahányszor Sinkovits elébe lép.
Két színházilag csengéstelen név olyan fénnyel telt meg pusztán viselőik színészi tehetségétől és egyéniségük erejétől, hogy keresztnevük említése nélkül is mindenki tudja, ki az a két színész, aki az idén Kossuth-díjat kapott. Fogalom lett a két név egy évtized alatt, a Psotáé és a Sinkovitsé.
Mátrai-Betegh Béla (1966. április 4., 9. oldal)
Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!
