Sokszor hallottuk már, fogjuk is még hallani, hogy az ellenzéki oldalon nincs kormányzóképes erő, és nincs a miniszterelnöki posztra alkalmas jelölt sem. Ez a lojalisták legütősebb érve egy kormányváltás ellen. Hallatán a legdacosabb ellenzékiek is hajlamosak elgondolkodni, sokan elbizonytalanodnak, mert nem tudnak teljes meggyőződéssel rámutatni egy pártra vagy személyre. Persze elkötelezetteknek ez sem kérdés, de a Fidesz hatalmát megelégelő elégedetlenek többsége nem valamely párt rajongója, ők egyik alakulatban sem vélik felfedezni az átütő erőt, amelyre nyugodt lélekkel lehetne rábízni az ország vezetését, nem látják azt a lenyűgöző személyiséget, aki magával ragadná a jó szándékú polgárokat.
Nem véletlen, hogy Boross Péter egykori miniszterelnök is a kormányképes ellenzéki erő hiányára utalt Fideszt tömjénező nyilatkozatában. Az exkormányfő szavain érdemes elgondolkodni, hiszen bőséges és egészen közvetlen tapasztalatokat is szerzett kevéssé alkalmas miniszterelnökökről és nem kimondottan kormányzásra termett erők országlásáról.
Jóllehet Boross Péter egy már bejáratott kormányt vett át annak idején, és helyettesítőként maga is szerzett miniszterelnöki tapasztalatokat, alig négy hónapos regnálása alatt ő és kabinetje kapitális hibákat követett el. A legsúlyosabb: a saját helyzetét és lehetőségeit helyesen felmérő kormány nem rugdossa ki a közszolgálati rádió legnépszerűbb munkatársait a választások előtt egy hónappal akkor sem, ha azok nyíltan és szemérmetlenül ellenzékiek. (A közszolgálat munkatársainak nem kormánypártiaknak vagy ellenzékieknek kell lenniük, hanem közszolgálatiaknak, de ilyesmi – tisztelet a ritka kivételeknek – azóta sem valósult meg.)
Felmerül a kérdés, hogy mitől válik kormányképessé egy politikai erő. Nincsenek egyértelmű válaszok, nincs általános recept. A világtörténelemben is csak elvétve akadtak kormányok, amelyek tevékenységével hosszú távon is elégedettek voltak a polgárok, ellenben számos olyat találni, amely a kezdeti sikerek után mintha elfelejtett volna kormányozni.
Nagy kihívás az minden pártnak, hogy egyrészt olyan személyeket tudjon soraiban, akikről feltételezhető, hogy valamely kormányzati pozícióban helytállnak, másrészt el kell hitetnie a közvéleménnyel, hogy birtokolja a kormányzás tudományát is. Az eddig megválasztott kormányoknak sikerült ez a mutatvány, viszont egyik sem büszkélkedhet azzal, hogy utólag úgy emlékezne rá a nép, miszerint alapvetően jól csinálta.
Az első szabad választáson a főleg jogászok és történészek reprezentálta MDF-ről hitték, hogy jobban irányít majd, mint a társadalomtudósokat felvonultató SZDSZ. Lehet, hogy a fórumosok jobbak voltak, de nem voltak elég jók, négy év után szinte elsöpörte őket a szakértelmére hivatkozó MSZP. Aztán bebizonyosodott, hogy a szakértelemre való hivatkozás nem más, mint bolsevik trükk. (Nem a szakértelem, hanem az arra való hivatkozás.) Majd jött a demokráciában szocializálódott Fidesz, amely a demokrácia kifogásolható jelenségeit is magába szocializálta. Kapott az MSZP és a Fidesz is újabb esélyt, de csak az első negatív benyomásokra erősítettek rá. Úgyhogy bármelyik kormányzással megbízott párt kiválasztása inkább a lutrira hajaz, mint ésszerű, kiszámítható, racionálisan igazolható tevékenységre. Nem látszik az ellenzéki oldalon kormányozni képes erő? Valójában a kormányoldalon sem – mert erélyesen irányítják ugyan az országot, a jelek szerint a többség úgy véli: rossz felé.
