Sokszor hallottuk már, fogjuk is még hallani, hogy az ellenzéki oldalon nincs kormányzóképes erő, és nincs a miniszterelnöki posztra alkalmas jelölt sem. Ez a lojalisták legütősebb érve egy kormányváltás ellen. Hallatán a legdacosabb ellenzékiek is hajlamosak elgondolkodni, sokan elbizonytalanodnak, mert nem tudnak teljes meggyőződéssel rámutatni egy pártra vagy személyre. Persze elkötelezetteknek ez sem kérdés, de a Fidesz hatalmát megelégelő elégedetlenek többsége nem valamely párt rajongója, ők egyik alakulatban sem vélik felfedezni az átütő erőt, amelyre nyugodt lélekkel lehetne rábízni az ország vezetését, nem látják azt a lenyűgöző személyiséget, aki magával ragadná a jó szándékú polgárokat.
Nem véletlen, hogy Boross Péter egykori miniszterelnök is a kormányképes ellenzéki erő hiányára utalt Fideszt tömjénező nyilatkozatában. Az exkormányfő szavain érdemes elgondolkodni, hiszen bőséges és egészen közvetlen tapasztalatokat is szerzett kevéssé alkalmas miniszterelnökökről és nem kimondottan kormányzásra termett erők országlásáról.
Jóllehet Boross Péter egy már bejáratott kormányt vett át annak idején, és helyettesítőként maga is szerzett miniszterelnöki tapasztalatokat, alig négy hónapos regnálása alatt ő és kabinetje kapitális hibákat követett el. A legsúlyosabb: a saját helyzetét és lehetőségeit helyesen felmérő kormány nem rugdossa ki a közszolgálati rádió legnépszerűbb munkatársait a választások előtt egy hónappal akkor sem, ha azok nyíltan és szemérmetlenül ellenzékiek. (A közszolgálat munkatársainak nem kormánypártiaknak vagy ellenzékieknek kell lenniük, hanem közszolgálatiaknak, de ilyesmi – tisztelet a ritka kivételeknek – azóta sem valósult meg.)
Felmerül a kérdés, hogy mitől válik kormányképessé egy politikai erő. Nincsenek egyértelmű válaszok, nincs általános recept. A világtörténelemben is csak elvétve akadtak kormányok, amelyek tevékenységével hosszú távon is elégedettek voltak a polgárok, ellenben számos olyat találni, amely a kezdeti sikerek után mintha elfelejtett volna kormányozni.