Itt mindenki király

Egyik messziről hazalátogató ismerősöm érdekes dolgokat mondott. És ezért nem őt kell utálni, de Mukit se.

Sokszor mondják a népek, hogy messziről jött ember azt beszél, amit akar. Meg azt is mondják a népek, hogy jobb lenne, ha nem is beszélne semmit. Főleg, mert előfordul, hogy olyasmit talál mondani, ami a népeknek nem tetszik. Szóval a lényeg az, hogy ismerősöm ismerőse bő egy év elteltével látogatóba gyütt haza a messzi és csodálatos, meg egzotikus és más ilyen jelzőkkel illetett Japánból. Érdekes dolgokat mondott azzal kapcsolatban, mit érez itthon. Egyébként egy rossz szava nem volt csöpp kis hazánkra, ahol azért mégsem fenékig tejfel az élet, és ennek nem csak anyagi okai vannak, sokkal inkább az egymás közötti viszonyaink elmérgesedése a ludas.

Aszonta, úgy érzi még egy egyszerű séta alkalmával is, hogy az őt körülvevő emberek folyamatosan „izgatják” az intim szféráját. Ezt a Kedves Olvasóimnak úgy fordítanám: „messziről jött emberként” folyamatosan szembesült egyfajta kiterjesztetten létező, versengő és arrogáns egóval.

Azért persze a messzi és csodálatos, meg egzotikus és más ilyen jelzőkkel ellátott Japánnak is megvannak a maga bajai. Ott vannak azon a pici szigeten összezárva ötmilliárdan, kétmilliárd tamagocsival, akkora demográfiai csőd kellős közepén, amihez képest a magyar helyzet valóban beautiuofuiul. De az udvariasság és a kölcsönös tisztelet – főleg az idős emberek irányába – a kultúra része.

Rögtön értettem, mit akar mondani. Tényleg elég kiülni valahová s egy picit más optikán keresztül figyelni a népeket, s rögtön láthatjuk, hogy itt aztán férfi vagy nő egyre megy, de tényleg király mindenki. A permanens divatbemutatókhoz s olykor a szexuális zaklatás kategóriáját súroló megjelenésekhez társul valami hihetetlenül alpári stílus is. A munkahelyi belépőkártya jól látható helyen legyen annak érdekében, hogy minden „proli meglássa, nekem különb munkahelyem van, mint neked, többet is érek nálad”. Volt szerencsém pár napot eltölteni néhány külföldi városban, ami tapasztalatnak köbö annyi, mint hülye gyereknek a függvénytáblázat, de azért na. Ott senkit nem érdekelt, milyen a telefonom, milyen cipő vagy ing van rajtam.

Itthon meg a banki ügyintéző kis csaj csak akkor bír normálisan visszaköszönni, ha ott ficeg a slusszkulcs, mer’ akkor biztos Jani vagy meg igazi hím, a cukrászdába vagy kávézóba lépve is a kellemes meglepetés erejével hat, ha kedvesen fogadják a vándort. Kedves Olvasóimnak nem lehet idegen az érzet, amikor is belépnek valahová, ahol költenék a pénzüket és még ők érzik magukat szarul, hogy „zavarják a légkört”, az ügy másik aktora meg úgy viselkedik, mintha szívességet tenne azzal, hogy felnyúl a polcra. A boltban lecseszi a vevőt a pénztáros, ha nem neki tetsző címletekkel fizet az illető, ő meg ahelyett, hogy hívná a bosst, hogy együtt magyarázzák el a dolgozónak, vajon kinek hol van a helye abban a kontextusban, lehajtott fejjel elnézést kér és keres másik címletet. Lehetne sorolni dögivel, de minek. Ebben élünk, s nagyon nehéz dolga van annak, aki legalább a saját szintjén igyekszik nem részt venni ebben a méreggel teli folyamatban. „Az erősebb kutya ” tézise lassan tényleg uralkodóvá válik, holott a „tisztességesebb ” elve lenne az üdvösebb.

Ezt írtam a múltkor e: „A kor emberének egyik legsúlyosabb problémája, hogy képtelen az önvizsgálatra, az önkritikára meg végképp alkalmatlan. Ehelyett folyamatosan projektál, s mindig »kint« keresi saját nyavalyája okait.”

Néha érdemes meghallgatni a messziről jött emberek szavait is. A gond akkor van, ha egyre többen érzik úgy, hogy ők maguk is messziről jött emberek.