Minden rendben van?

Nehéz megtalálni azt, ami összeköt minket, viszont utólag mindig kiderül, hogy megérte a fáradság.

A világ népeinek, és köztük persze a magyaroknak is jelentős része sír a gyönyörtől, hogy lassan, de biztosan vége az idei évnek. Mivel a világvége csak nem jött el, a nyomasztó teher is maradt az emberiség vállán: élhetőbbé teszi-e a maga számára a szűkebb és tágabb valóságot, vagy tényleg megy a pokolba, ki öltönyben, ki a nélkül. Nem kis feladat ez, mármint elkerülni a pokol melegét, s ami még fontosabb: ideje lenne befejezni az ujjal mutogatást másokra a „saját nyomorunkért”. Persze azért elkerülném a nagy ábrándozást meg az ördögbotos világbékevárást is, hiszen a pénzügyi és gazdasági rendszer különböző szinteken lévő haszonélvezői – akik hús-vér emberek, és nem földönkívüliek – döntenek arról, persze csak indirekt módon, hogy hol és mikor kell kivágni a fákat, hol kell arrébb tenni egymillió embert, mer’ a bánya útjában vannak, vagy éppen hol kellene ellődözni a raktárakban felhalmozott lőszert. E folyamatokra az emberek kilencvenkilenc százalékának gyakorlatilag semmilyen ráhatása nincs, emiatt kár is szipogni, inkább igyunk egy jó kávét kis cukorral és pici tejjel.

Viszont a felelősségteljes gondolkodás, az átgondolt és tudatos döntés direkt módon egyelőre még szabad, vagyis nem kötelező hülyének lenni. Indirekt-ügyileg ebben már nem vagyok biztos, hiszen a reklámok, életmódmagazinok, trendlapok és más véleményformálók éppen a tudatos és az értékek mentén való gondolkodás tompítását végzik. Az eredmény magáért beszél, hiszen a „nem tudatosnak”, fogyasztónak nevezett egyed egyrészt végtelenül egoista, másrészt fél a kiközösítéstől.

Ami igazán szomorú, az az emberek egymás közötti viszonyainak romlása, ami senkit, aki egy kicsit érzékenyebb a körülötte lévő szűkebb világ rezdüléseire, nem érhetett váratlanul. Amíg generációk nőnek föl abban a normarendszerben, amely szerint csak ökölbe szorított kézzel és gátlástalan versennyel, a másik gyengéinek aljas kihasználásával juthat előre, amíg nehéz kibökni, hogy "jó étvágyat kívánok", sőt, egy tisztességes "hello" is gondot okoz, nem érdemes jobbat várni, és nem is lesz jobb. S az a legfélelmetesebb, hogy nem azok viselkednek így, akik az éhen döglés határán vegetálnak és emiatt korlátozott szociális eszköztárral bírnak.

Nehéz megtalálni azt, ami összeköt minket, viszont utólag mindig kiderül, hogy megérte a fáradság.

S elárulom azt is, hogy nem könnyű papírra vetni e sorokat. Viszont bűn lenne úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mert nincs úgy.