A (magyar) emberek egymás közötti viszonyainak romlását mutatja az az országnévsor is a szomorú mindennapok mellett, amely e kis hazát boldogság tekintetében a százhetedikre teszi a száznegyvennyolcból, így lehet pacsizni Csáddal és Beninnel is. A világkirályok is csúnyán leszerepeltek: az Egyesült Államok a harmincharmadik, Németország és Franciaország pedig csak a negyvenhetedik helyezett a boldogságlistán. Meglepő lehet, hogy az innen nézve még mindig tejben-vajban fürösztött és minden földi jóval megáldott vidékeken szomorkodnak az emberek. Ideje lenne beismerni és elfogadni, hogy pölö a legokosabb telcsi és a folyamatos átlagon felüli, és ezért talán felesleges fogyasztása való képesség és lehetőség sem képes helyettesíteni egy másik ember által nyújtott életörömöket.
Milliók hiszik, hogy a szmájli pont annyit ér, mint egy igazi mosoly, közben meg hullnak a könnyek; a megható esemény posztolható mind az ötszáz „barát” részére, hogy értesüljön a nyomorról, amiről persze mindig a világ tehet. Mert ugye szar egyedül, így viszont jöhet a felmentés és az önigazolás, hiszen mindenki bűnös, csak „én” nem. Sovány és hazug vigasz ez.
Sokféle tényezőből áll össze az az állapot, amit boldogságnak neveznek, emellett ismertek ostoba közhelyek is, pölö a „pénz nem boldogít”. Ezt a bölcsességet főleg azok szeretik megosztani a nagyérdeművel, és bárcsak kussolnának, akik nem hallottak még a nyolcvannégyezer forintos létminimumról, sem a három-négy millió valóban szegény emberről, csak hogy a magunk portáján sepregessünk. Ezt még politikai megfontolások okán gáz lenne eltagadni. A tisztelt olvasóim tudják: eszemben sincs isteníteni a pénzt, de amíg a legalapvetőbb fiziológiás szükségleteknek is pénzben kifejezett ára van, addig bizony súlyos helyzetet idézhet elő a pénz hiánya.
Nem meglepő módon a személyes boldogságnak – inkább jól-létnek nevezném – egyéb tényezői is vannak, pölö a másik ember által nyújtott szeretet és megértés, ahogy már céloztam is rá. S az is igaz, hogy vannak olyan összetevők, amiknek nagyrészt a zsigeri rosszindulat a gyökere, amelyek negatív hatásait a szinte már a hülyeséget idéző optimizmus sem tudja ellensúlyozni. Persze társadalmi szinten itt erről – mármint kicsattanó optimizmusról – szó sincs. Az anómiakutatások már a rendszerváltás idején is a bizalomvesztés tendenciáját festették a falra az ördög helyett, 2006-ra pedig a magyarok hetven százaléka felelt igennel a „legjobb nem megbízni senkiben” felvetésre. Tegye fel a kezét, aki szerint most jobb adatokat kapnánk.
A bizalom kulcskérdés az emberek egymás közötti viszonyainak rendezésében, hiánya lassan ölő méreg az egészségügyi állapot tekintetében s így nem kell csodálkozni a negatív népmozgalmi adatokon sem. „Természetesen nagyon boldogok vagyunk. Megvannak a magunk problémái az életben, de gyorsan túltesszük magunkat rajtuk és újra kezdjük; ez kultúra kérdése.” Ezt egy panamai csóka mondotta, akinek lakóhelye jelenleg a Föld legboldogabb országa. Hangsúly a „kultúrán” van, merthogy problémák mindenhol vannak és lesznek is. Szerencsésebb helyeken a problémákon való túllépés nem azok megoldatlanságát jelenti, hanem a világ és a problémák egy másfajta megközelítésének lehetőségét mutatja meg. Ez nem ördögtől való, pláne nem elsajátíthatatlan készség.
Csak hosszú és fáradtságos munka, amit őszinte szembenézésnek kell(ene) megelőznie. A kérdés az, hogy mi magyarok végre képesek vagyunk-e erre, vagy marad a kettes alá.
origo.hu
Ugye önökkel is előfordult már, hogy valakitől kaptak csak úgy, egy csomó pénzt?
