Milyen érdekes, hogy a mindennapi tapasztalatok és a statisztikai adatok – noha mindkettőt elfogadhatjuk igaznak – mennyire eltérően festik meg a valóságot. Itt van például a népesedési helyzet. Lassan közmondássá válik a „fogy a magyar” egyébként szomorú igazsága, az ügy ezerszer ki lett már tárgyalva, de persze neki kellene veselkedni az ezeregyediknek is. Szóval miközben az illetékes hivatal közli a mérések eredményeit számra pontosan, az ember saját mikrokörnyezetében csak kapkodja a fejét, mert az érzékelt valóság olykor mást mutat. Környezetemben többen is szülőkké válnak szinte pillanatok múlva, kismamák tucatjait látom az utcán, ami nagy öröm. Viszont sokan szeretnének szülőkké válni, erőfeszítéseik azonban eredménytelenek maradnak, és erről nem ők tehetnek. Nem az akarattal, hanem a (nem anyagi) körülményekkel van a gond. Kevés szó esik arról, hogy a mindennapok terhelései miképpen hatnak az emberre, hogyan alakítják lelki–mentális és fiziológiai kondícióit és egészségügyi állapotát és ezen keresztül a sikeres fogantatást is. Röviden: szarul. De kicsit bővebben is ejtsünk erről szót.
Talán nem tévedek nagyot, ha a gyermekáldás elmaradásáért a már ismert okok mellett piszkálom azt a posztmodern gépezetet is, amelynek egyik leglényegesebb tulajdonsága a munka világa szempontjából, hogy a teljesítménykényszer határait egyre kijjebb tolja, miközben apró mozdulatokkal radírozza ki a munka és a magánélet közötti határ egyébként sem vastagon húzott vonalát. A folyamatos jelenlét szinte már alapkövetelmény, aminek egyenes következménye a privát szféra – bármit is jelentsen az adott egyén szempontjából – tereinek szűkülése, stresszel való mérgezése. Viszont a gyerekek mind lelki, mind fizikai értelemben a privát szféra szülöttei.
Ismerős lehet a történet, amikor fiatal és egészséges párok, házaspárok évek óta sikertelenek gyerekügyben, miközben 14-15 órákat dolgoznak, pörögnek napi huszonnégyben – sokszor nem is önként. Nem a munka a gond, hanem a végzetesen felborult egyensúly. Ostobaság karrierizmust kiáltani, hiszen az élet nyolcórás felosztása ma már csak sima hazugság. Aki meg akar élni és nem csak vegetálni, annak sok választása nincsen. Viszont az emberi szervezet rendkívül érzékeny szerkezet. Jól tűri a stresszt is, ugyanakkor annak extrém szintjét és folyamatos jelenlétét már nem tolerálja – és itt éppen ez a lényeg. Az úgynevezett civilizációs betegségek egyik legfőbb oka éppen a stressz, amire annak ellenére sem érkezik pozitív immunválasz, hogy mindennapi életünk részévé vált. Csíkszentmihályi Mihály ír valami olyasmit, hogy az életünk közel negyven százalékát munkával töltjük. Biztos így volt egyszer, ez mára jóval magasabb érték lehet, ezért nem mindegy, hogy ennek milyen, akár késleltetett hatása lehet. Számos területen elvileg nincs kiszállás, s itt lapít a technika igazi ördöge is.
Legutóbb az elvándorlás egyik nem túl sokat emlegetett okát pedzegettem, szót ejtve az ésszerű munka(végzés) fontosságáról. Persze megkaptam, hogy külföldön is megy a kizsákmányolás, holott nem is írtam ennek az ellenkezőjét. Az is kérdés, hogy mit értünk e fogalom alatt, hiszen a három műszakban dolgozó munkás és a napi tizennyolc órát gép előtt töltő „modern munkavállaló” különböző utakon ugyan, de ugyanarra a sorsra juthat.
A posztmodern ember archetípusa szörnyű kreatúra, amely életének gyorsasága és intenzitása annak minden személyiség- és lélekromboló hatásával együtt még néhány évtizede is csak egy rossz lehetőség volt. Mindenre van ideje és energiája, csak éppen a legfontosabbra nincs. És az egyensúlyvesztésért éppen azt nem lehet hibáztatni, aki annak megőrzéséért küzd.
origo.hu
Szijjártó Péter az Országgyűlésben elárulta, miért bukott meg a háborúpárti stratégia
