„Be kell látnunk, hogy jelen pillanatban a magyar fiatalok tekintetében is számos esetben ez nem lehetőségként, hanem kényszerként jelentkezik” – végre valaki erőt vett magán és kimondta a tutit a fiatalok egyébként igen jelentősnek mondható migrációjával kapcsolatban. A mai napig el kell számolnom tízig, amikor valaki például „hazaárulózik” ebben a kérdésben. Ideje leszámolni azzal a romantikus képpel, aminek összetevői az egyetem, az ösztöndíj, a kalandvágy (mi van?), a tudás felhalmozása, majd annak hasznosítása itthon nettó százhúszezer jó forintért. Mindezt olykor olyan környezetben, ahol némelykor éppen a munkaszeretete és a tudásvágya miatt közösítik ki a tagot. Jelentős kockázatot s még fájdalmasabb lemondások egész sorozatát húzza magára, aki kényszerből és nem lehetőség gyanánt távozik e kis hazából. Talán nem kell bizonygatni: családot, barátokat „elhagyni” nem a legfelemelőbb pillanata az ember életének. Gyakran még az ingázásnak nevezett módszer sem képes arra, hogy megőrizze a család egységét; magány, kiégés, rossz házasság, válás járhat vele. Komoly próbatétel minden szereplőnek.
A munka ésszerű formája – s nem a kizsákmányolás – életünk egyik legfontosabb szervező eleme és iránytűje, emellett fontos szocializációs tényező is. Keretet ad a mindennapoknak, a szerencsésebbek beleszagolhatnak a sajnos sokszor szitokszóként használt önmegvalósításba is.
Viszont minálunk nem csak az a gond, hogy nincs munka vagy éppen a tudásnak megfelelő nem találtatik – nem mellékesen vannak diplomás portások is –, vagyis a sajt lehet, hogy büdös, de a meló nem. Pusztán a materiális feltételek javítása még nem feltétlenül hat varázsporként. Azt írtam a múltkor, hogy amíg generációk nőnek föl abban a normarendszerben, amely szerint csak ökölbe szorított kézzel és gátlástalan versennyel, a másik gyengéinek aljas kihasználásával lehet előrejutni, amíg nehéz kibökni, hogy „jó étvágyat kívánok”, sőt, egy tisztességes „hello” is gondot okoz, nem érdemes jobbat várni, és nem is lesz jobb. Vagyis az anyagi nehézségek mellett a társadalmi hangulat minősége, annak romlása növelte meg az eladott útilapuk számát. Mert a pénz nem minden.
Ahol hülyének nézik az embert, mert átadja a helyét a buszon, ott baj van. Ahol a pénztáros ráordíthat a vevőre, mert ő most „nem akar aprót”, ott baj van. Amíg a bankban az ügyintéző minden létező kommunikációs csatornán azt üzenheti az ügyfélnek, hogy „zavarja”, ott baj van. Ahol a főnök – mert összehozott valami szaros kis kft.-t – királynak érezve magát már a magánügyeit is a beosztottjaival intézteti, ott baj van. Amíg a 24 éves eladósrác azt mondja, hogy „van munkám, de olyan rossz a hangulat itt, kimegyek inkább mosogatni”, ott baj van. A felsorolás nem teljes, de legalább életszagú. Holott lehetne másképpen is, a jó példák kritikus tömegére lenne szükség, mert több van bennünk annál, mint amit jelenleg mutatunk.
Amíg nem tudunk egymáshoz a lehetőségekhez mérten emberi módon viszonyulni, nincs egy minimum, mindig is baj lesz.
