A jobb élet milyensége sokféleképpen leírható, és tuti, hogy tíz megkérdezett ember pénzben pontosan kifejezhető értéket adna meg. S ez bizony túlmutat az optimum és a hasznosság keretein, hiszen az esetek nem jelentéktelen részében rosszul értelmezett önkifejezésről van szó, ami csak látszólag és az önbecsapás határát is átlépve okoz „jó életminőséget”. Hogy ez sikernek számít-e vagy sem? Csermely Péter professzor szerint „egy túlfogyasztó, vesztébe rohanó világban minden, ami a fogyasztás növeléséhez kötött eredmény éppen, hogy nem siker, hanem kudarc”. Ezerszer volt már arról szó, hogy az értelmetlen és önigazoló fogyasztási viselkedés felszíne alatt sokszor magány, az önismeret és az önreflexió hiánya, illetve korunk egyik súlyos jelensége, a kóros énközpontúság figyelhető meg, mellőzve a már említett optimum-hasznosság kritériumát. Persze a belső rendezetlenséget nem lehet örökké titkolni; e belső zűrzavar szerveződik össztársadalmi érzületté, amikor „a legjobb nem bízni senkiben” felvetésre a társdalom hetven százaléka igennel felel. S ha ez így volt 2006-ban, napjaink valósága – és ez globálisan is értendő – annak az élet minden területére kiterjedő bizonytalanságaival talán még inkább elzárja az emberek közötti csatornákat, mert állítólag „az ellenség ott van mindenhol”. Viszont a szorongás és a másiktól való félelem olyan permanens stresszhelyzetet idézhet el az egyénben, ami a személyes fizikai egészségromlás mellett lassan de biztosan felfejti szociális kapcsolatainak szövedékeit is. Ördögi kör.
A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) életminőség-vizsgálata alapján van honnan fölkapaszkodnunk. A magyarok mindössze hatvankilenc százaléka érzi úgy, hogy több pozitív élményben van része egy átlagos napon, mint kellemetlen tapasztalatban. Az OECD-átlag nyolcvan százalék. És ha nem is mindenhol van ott az „ellenség”, de sok helyen persze dolgozik: a tahó ügyintéző és pénztáros, a rosszakaró kolléga és a hálapénz aljas rendszere valóban életünk része és ilyenkor mintha mérgezett kútból innánk. Tízes skálán a magyarok 4,9 pontra értékelik életminőségüket, míg az OECD átlag 6,7 pont. Ez nem meglepő annak fényében sem, hogy a legboldogabb országok listáján sem sikerült előkelő helyet elcsípni.
Közben pedig a társdalom nem használja ki azokat az erőforrásokat, amelyek ugyan jelentős érzelmi és szociális befektetést igényelnek, ám e munka gyümölcse pénzben ki nem fejezhető eredményeket szül. Például a jó baráti- és közösségi kapcsolatok is ilyen erőforrások. A gyermekvállalás minden nehézsége mellett is meglévő boldogságérzet, a család és a jó párkapcsolat a lelki-fizikai egészség megőrzésének egyik legfontosabb – a társadalom jobbításának pedig legfőbb eszköze.
Az ezredvégi kutatások sajnos éppen a gyerekszám-preferenciák negatív változásait mutatták. Míg 2000-ben a fiatalok hetvenhét, addig 2008-ban nyolcvannégy százalékuk volt gyermektelen. Hasonló negatív folyamatok zajlottak a gyerekszám tekintetében is, az egy és kettő, valamint a három gyerekes modell „népszerűsége” is csökkent. S noha örömteli módon emelkedik az élveszületések száma, és ennek jelentőségét nem lehet eléggé kiemelni, nagy valószínűséggel a Ratkó-unokák „kaptak észbe”. Sok mindent tudunk a rendszerváltás után született vagy éppen a kitolódott ifjúsági életszakasz gondtalan mindennapjait élő generációkról. Azt viszont nem és erre várjuk a választ: mikor jön el a pillanat, amikor „három lépést hátrálnak önmaguktól”.
„( ) mi akkor számomra a siker? Nem más, mint a belső gazdagodás, önmagam és a világ mélyebb megértése, magammal hozott görcseim megoldása”. Itt csatlakozva Csermely professzorhoz: újra meg kell tanulni bízni önmagunkban, környezetünkben és nem szabad sajnálni az erőforrásokat „pazarolni” életünk jobbá és szociálisabbá, intimebbé tételéhez. Hogy nem rögtön és azonnal és minden percben és hogy kemény munka? Ez valóban nehezebb ügy, mint ráizgulni a legújabb kacatra.
