Már az előzetes népszámlálási adatok sem adtak túl nagy okot az örömre, de a véglegesnek tekinthető számsorok láttán valóban érdemes megállni egy percre, persze nem a zebrán. Számos magyarázat születik majd a tudomány és a politika világából is arra vonatkozólag, hogy vajon mik az okai és milyen folyamatok vezettek el a magyar társadalom, mondjuk ki bátran, megroppanásához. Hogy a nők munkába állása jelentősen módosította és kibővítette a korábbi, nőkre osztott szerepkészletet, meg hogy oktatási expanzió van. Hogy nehéz összeegyeztetni a munkát és a magánéletet. Hogy az értékrend letért korábbi pályájáról, de persze még mindig nagyobb a vágyott gyerekszám, mint a ténylegesen megszületettek száma. És hogy az individualizmus meg a hedonizmus. Hogy bizony a munka világa pofátlanul beleette magát az úgynevezett magánéletbe, belülről rágva azt, mint fát a féreg. Igaz ez mind. De egyetlen tényezőt sem lehet kizárólagossá tenni, sokkal inkább ezek egyvelege felelős nem csak a hazai, de úgy általában az európai népesedési helyzetért is.
Az utóbbi pár év kedvező adatai mindenképpen kedvezőek, viszont a pillanatnyi sikerek, noha fontosak és jó esetben jelentősen hozzájárulnak a társadalmi közérzet javításához, sajnos nem képesek jótékony hatással lenni a nagy egészre.
Súlyos kérdés, hogy vajon mik lehetnek azok a tényezők a magyar társadalom kollektív tudatában, amelyek miatt kettőszázhatvanezer ember tűnt el a nagy közösből. Csak felskiccelve: súlyos egyéni és társadalmi bizalmi deficit, a személyközi kapcsolatok minőségének elégtelensége, csalódottság a rendszerváltás ígérte szép új világban, valamint romló fizikai és mentális egészségügyi állapot. E téma kapcsán szokás arra hivatkozni, hogy mindez milyen szar hatással van az GDP alakulására, a társadalmi alrendszerek működésére és főleg a nyugdíjrendszer fenntarthatósága vált ki némi vakarózást.
Nézzük máshonnan! Vajon milyen állapotban lehet, mondjuk így, érzelmileg egy olyan társadalom, amely „a saját reprodukcióját sem képes fenntartani”? Többször leírtam már én is azt a közhelyet, hogy bármilyen emberi együttműködés alapja a bizalom. Ebből a tőkefajtából viszont bizonyíthatóan hiányt szenved a magyar társadalom, és a személyes élet egyre korábbi időpontban történő száműzetése a digitális térbe csak ront a helyzeten. A létrejött támogató – de legalábbis nem ártó – emberi kapcsolatok pozitív hatással bírnak az egészségügyi állapotra is; 2011-ben harmincháromezer ember daganatos, hatvannégyezer ember keringési betegségekben halt meg. Volt már ennél rosszabb is, de könnyes ünneplésre így sincs oka senkinek.
„A 100 aktív korúra jutó gyermek- és időskorúak száma a demográfiai változások miatt a 2001-es 58,8-ról 2011-ben 61,4-re nőtt. Ezen belül az időskorúak aránya 32,4-ről 37,8-ra növekedett, míg a gyermekkorúak aránya 26,4-ről 23,5-re csökkent.” Az egészségügyi állapot milyensége mellett az elöregedés is csak só a sebre. Egy idősödő társadalom jóval lassabban és talán nem is a megfelelő módon reagál a világ változásaira. Abból pedig van dögivel, ráadásul egyre rövidebb idő alatt következik be egyre nagyobb számú és nagyobb jelentőségű változás. Nem lesz kiknek átadni a tapasztalatokat és úgy tűnik, hogy a fogadókészséggel is gondok vannak. Utálni lehet mindezt, de nem reagálni rá több mint bűn.
