A magyaroknak csak húsz százaléka véli úgy egy felmérés szerint, hogy 2008. óta javult az egészségügyi szolgáltatások elérésének lehetősége. Kár ezen meglepődni még akkor is, ha egyébként történnek jelentős lépések a rendszer jobbá tétele érdekében. Persze mindenkinek nehéz a dolga, hiszen ebben az esetben is az a helyzet, hogy egy zárt rendszer ismérveit mutató társadalomnak önmagát kell(ene) meggyőznie mentalitásának fenntarthatatlanságáról.
Viszont az elégedettségi mutató több dimenziós kérdéskör, hiszen mondjuk: hiába viszonylag sima egy betegút, vagyis nem kell hónapokat várni egy rohadt vizsgálatra vagy műtétre, ha a rendszerben dolgozók emberi kvalitásai nem ütnek meg egy elvárható, a kölcsönös tiszteleten alapuló minőséget. Nem csak arra gondolok, hogy az illető hatszor sem találja el a vénát, de a beteggel való ordítozás, lekezelő viselkedés is csak a konfliktust nevelgeti tovább, miközben az lassan már eltakarja a Napot is.
És persze az sem segíti a helyzet jobbá válását, hogy az egy négyzetméterre jutó „ökölbe szorult arcú” emberek száma átlagon felülinek tűnik minálunk, vagyis az inzultált, megtámadott doktorok mellett teljes mellszélességgel kell kiállni, úgy nagyjából a zéró tolerancia szintjén. Egy más területen dolgozó ember számára értelmezhetetlen minőségű és nagyságú az a felelősség, amit a doktorokon áll, éppen ezért méltatlan a helyzetük, s havi háromszáz órát dolgozó doktorokra nem emelünk kezet.
Miközben számos olyan doktort ismerek jómagam is, akit kiver a víz a hálapénztől, s valóban a belét kidolgozza egyszerre több munkahelyen is, kétségtelen, hogy a magyar egészségügy testén a paraszolvencia rendszere jelenti a fekélyt. Megy az ötletelés arról, hogy mindennek hogyan lehetne véget vetni. Népszerű elmélet: a fizetéseket kell olyan szintre hozni, amikor már egyszerűen „nem éri meg” elfogadni a borítékot. A gond az, hogy nem lehet pontosan tudni, milyen vastag az a boríték, amit ki lehetne váltani néhány tízezer forintos emeléssel, miközben évi ötven és hetven milliárd forint közé teszik ennek a rendszernek a „pénzforgalmát”, így nagyon hülyének kell ahhoz lenni, hogy valaki azt gondolja, ez alkalmanként ötezer forintokból jön össze. Plusz e remek hipotézis kizárja a kapzsiságot is, mint tényezőt.
A helyzet nagyon kényes és bonyolult, túlmutat a politikán s olyan kérdéseket vet föl, mint egyéni és a kollégák felé viselt felelősség, valamint „a sok is kevés” mentalitásának pusztító működését. Megkérdeztem egy doktort, elfogadja-e a borítékot, amire azt a választ kaptam, hogy „igen, de nem tartom meg, hanem odaadom az asszisztenseimnek, mert ott minden forint számít”. A másik verzió meg az a csúcsragadozó, még ha erről csak félve is esik szó, aki már mozdulni sem tud a számos kiváltságtól, mégis elteszi, amit adnak neki. Egyik nem tudná beiskolázni a gyerekeit ősszel, míg a másik kiskirályként élvezi, amit élvezni kell. Szóval egyszerre állunk szemben egy megélhetési válsággal és egy morális deficittel is. S noha az előbbi aspektus kellően szem előtt van mostanság, az erkölcsi kérdések gondosan a szőnyeg alá kerülnek.
Vagyis ha arról beszélünk, hogy elégedettség az egészségügyi rendszerrel összefüggésben, nem árt arra is figyelni, hogy cirkulálnak a rendszerben olyan tényezők, amelyek ugyan megfoghatatlanok, ám mérgező hatásuk nagyon is nyilvánvaló. Hol az igazság?
