A társadalmi szolidaritásnak a mindennapokban is működnie kellene. Ez az ezerszer megrágott mondat jutott eszembe azt látva, hogy a magyar társadalom milyen nagy energiákat képes mozgósítani szükség esetén. Itt van az árvíz: a politikai felhangok kikapcsolása után egy a képességeivel, lelkierejével és „összekapcsolódási” lehetőségeivel jól sáfárkodó társadalom sejlik föl. Nem (csak) a jószerencsének köszönhető, hogy nem követelt emberéletet az áradat, kulcstényező az is, hogy az emberek nem hagyták egymást a bajban, és mindenki ott segített, ahol tudott. Itt tényleg mindenki tette – e percekben is teszi – a dolgát, és külön öröm, hogy a vadállományról sem feledkeztek el. Itt csak kalapemelésnek van helye. S éppen emiatt fájdalmas, hogy a szürke mindennapok szintjén e fontos tényezőknek – amit nevezzünk szolidaritásnak, együttérzésnek, a másik emberrel való törődésnek – olykor még a nyomát sem látni.
„Plusz mintha a nemzeti karakterológia részévé kezdene válni az »ökölbe szorult arc«, a »nem érsz fel hozzám« üzenetét küldő ábrázat. [ ] Mindezt a kilencvenes évek kutatásai már kimutatták: vagyis a bizalmatlanság és az ebből fakadó ellenségeskedés, frusztráció egyáltalán nem új keletű, sőt sokak véleménye szerint a helyzet ebből a szempontból egyre szarabb. Az együttműködés és egymás támogatása ciki, mert a társadalom a dominanciára való törekvést díjazza, így növelve folyamatosan a lelki és a fizikai agresszorok arányát” – írtam legutóbb.
Ha csak töredékét sikerülne az elmúlt napokban tapasztalt „törődésnek” becsatornázni a mindennapok küzdelmeibe, az minden nyavalyája ellenére is egy vitálisabb, egészségesebb társadalmat eredményezhetne. A dolog nem könnyű, de nem is lehetetlen.
