Kellően és nagyon helyesen, de immár pontosan tudható, hogy a nők napjainkban milyen nehézségekkel szembesülnek gyermekvállalás esetén, de már a tervezés fázisa is ad okot bőven az idegeskedésre és az elbizonytalanodásra. Életük ezen szakasza egy nagy és kínzó kérdőjel, amit szépen oda lehet biggyeszteni a „munka vagy család” dilemmáját taglaló mondat végére. Ha az egó nem imádja önmagát kórosan, akkor is lehetnek és vannak is nehézségek: például a legjobb ösztönző rendszer sem tud mit kezdeni egy olyan cégvezetővel, aki csak a kizsákmányolás lehetőségét látja a női (és férfi) munkavállalóban. Szűk látókörű és embertelen szemléletük duplán hat.
Nem csak arról van szó, hogy tahó módon már az állásinterjú alatt szűrik, hogy ki vágyik anyaszerepre – ami manapság egyértelműen versenyhátrányt jelent szinte bármilyen pozíció betöltésénél. Az állást betöltő nők olyan mértékű terhelésnek és stresszhelyzetnek vannak kitéve, aminek okán egyre gyakrabban többéves próbálkozás után sem fogan meg a baba.
A női test csodálatos „szerkezet”, csak akkor vállalja fel az áldott állapotot és az azzal járó terhelést, ha minden – biológiai, hormonális és lelki – körülmény optimális. Nem kell kutatásokat olvasnunk arról, hogy lássuk: a nők helyzete nagyon súlyos és nagyon ellentmondásos. Ezt megoldani csak össztársadalmi szinten lehet, egyszerre szem előtt tartva a nemi szerepek különbözőségeit és a pontos dátumot is, vagyis hogy nem az ezernyolcszázas években élünk.
Azonban egy család nem csak anyából és gyerekből áll. Jobb esetben van ott egy apa is, aki méltatlanul nincs benne a közbeszéd azon szeletében, amely a népesedési folyamatokkal, attitűdökkel foglalkozik. Ha valaki figyeli például a születéskor várható élettartam nemi különbségeit – a nők átlagosan öt-hét évvel tovább élnek –, könnyen beláthatja, hogy a férfiaknak semmi okuk arra, hogy örömükben sírva csapkodják a térdüket. A már említett, valójában permanens stressz a férfikat is tizedeli. Éppen úgy okoz(hat) lelki-mentális kiüresedést, mit biológiai-termékenységi problémákat.
A férfi – még ha a megrögzött feministák és hasonló dimenzióban gondolkodók váltig állítják is – nem egy érzelemmentes pofozógép, amelyik igyekszik az ősközösségben dívott mechanizmusok szerint élni a mindennapokat a női nem mellett. A férfi éppen olyan finom műszer, s éppen olyan érzékenyen reagál a világra, mint a többfrontos küzdelmet vívó nők. E többfrontos harc a férfiaknál is jelen van a gúzsba kötő, rosszul értelmezett tradíciók képében, amelyek megnehezítik a krízishelyzetekre történő reagálást, s valódi egészségügyi kockázatot rejtenek a férfiak számára.
A közvélekedéssel ellentétben a férfiak nagy része nem tudja elképzelni az életét gyerek nélkül, fontosnak tartja kettejük kapcsolatának megélését és kiteljesedését. Miközben e pozitív élmények begyűjtését nagyban nehezíti azon társadalmi beidegződés, amelyik igavonó és agresszív barmoknak próbálja láttatni a férfiakat. Súlyos, torz és káros általánosítás ez, hiszen a személyiségtorzulás, a deviáns viselkedés megjelenése – akár a családon belül is – nem férfiprivilégium.
Spéder Zsolt egy 2011-es tanulmányában tesz kísérletet a romboló sztereotípiák lebontására. A kiváló tudós részletesen elemzi és tárja föl a „férfit” és annak olyan minőségét, amiről végre beszélnünk kell. Olyan hírek érkeztek, hogy az eddig inkább csak a nők helyzetét javító intézkedések mellé végre befért egy olyan elképzelés is, amely az apákat is megcélozza.
„( ) a jó párkapcsolat és házasság már nem a merev alá-fölé rendeltségen alapszik – persze vállalva és megélve a nemiség okán fennálló különbségeket! –, hanem a kölcsönös tiszteleten és együttműködésen.” Ehhez viszont az is szükséges, hogy a szereplők egyforma súllyal essenek a latba. Van helye a versenynek, csak nem itt.
Kár lenne nemek háborúját szítani, bár látok erre kísérletet dögivel. Lehet, hogy sokaknak nem tetszik – férfiaknak és nőknek egyaránt –, de minőségi életet csak együtt tudunk élni.
