Lehet hirdetni az egyén szabadságát, ám ha annak mértéke és minősége inkább destruktív folyamatok bölcsője az egyén és a közösség között meglévő kiegyensúlyozott kapcsolat helyett, egy-két évtized múlva aranykorként emlékezünk majd a mostani időkre. A magyar társadalom atomizálódásának folyamata kézzel fogható, mindennap megtapasztalható kellemetlen élmény, holott a számos, az elidegenedést kiváltó tényező a probléma felismerése után kellő „egyéni befektetéssel” kalodába zárható lenne.
Persze ehhez az kell(ene), amit már többször is a legnehezebbnek írtam le: az egyén önmagával való kritikus „elbeszélgetése” az ő saját szerepéről azzal kapcsolatban, hogy mennyit tesz hozzá a társadalom jólétéhez, vagy éppen mennyit vesz el abból. Persze önmagunk felelősségének megállapítása és főleg elismerése a súlyossá vált helyzetben a legnagyobb kihívás, mégis érdemes lenne fejleszteni ezt a készséget. A felelősség felvállalása, a hibák be- és elismerése nem gyengeség, hanem erény.
Ha megnézzük a magyar fiatalok párkapcsolatokkal és a családalapítással kapcsolatos attitűdváltozásait, jól látható az egyén „elszigetelődésének” és „bezárkózásának” folyamata. Paradox a helyzet, mert közben drámai mértékben terjeszkedik ki az egó, ellehetetlenítve az egymás felé közeledés és nyitás lehetőségét.
Ne szépítsük: a tartós párkapcsolatban élés és a családalapítás egyre kevésbé vonzó állapot, mert mindkettő „korlátoz” és felelősségvállalásra kötelez. Pedig az emberi természet korlátozása és a felelősségvállalás olyan tényezők, amelyek szükségesek a jól megélt és teljes élethez. Arról pedig felesleges lamentálni – hiszen egyértelmű –, hogy az intimitás, az érzelmi közösség javít az életminőségen.
Egyszerűen nem értem a család intézményét támadókat. Kétségtelen, hogy a család mint együttélési forma sem működik tökéletesen, lévén az emberi lény maga sem tökéletes, éppen úgy előfordulnak működési zavarok – és igen, sajnos agresszió is –, mint bármilyen más ember vagy állat alkotta csoportban. De erre az érvre felfűzni annak meghaladottságát és torz mivoltát több mint hiba.
A kérdés az, hogy milyen közösségben akarunk élni. Ha a család társadalmi erodálódása tovább folytatódik, egyre szűkebbé téve az egészséges szocializációs tereket és az intimitás megélésének lehetőségeit, csak a gyanakvás, a bizalmatlanság és az örökös ellenségkép-keresés marad. E tényezők már most átszövik napjainkat, s miközben sokan vágynak a bizalomra, a törődésre és az intimitásra, semmit sem tesznek érte. Önmaguknak sem vallják be ezt, miközben tele van az internet szomorú szmájlikkal.
Degeneráltak, szétplasztikázott idegbetegek, vakaródzó semmirekellők, férfiak és nők böfögik tele az életünket agresszióikkal, sikertelenségeikkel, botrányaikkal, torz és kudarcos magánéletükkel. Miközben a magyarok naponta öt órát ülnek a tévé előtt – de csak nagyjából tíz percet beszélnek egymással –, tort ül az érték és az élet relativizálása. Az alakuló személyiség a még megfelelő szűrők és tudati kontrollok hiányában szivacsként szívja magába ezeket a mintákat és éppen itt van helye a szülőknek és a jól működő családnak. Ezt támadni és ezzel szembe menni: ostobaság.
Népszerű szólam, hogy a „családpártiak” a nőt a konyhába, a férfit meg a gyárba száműznék. Vannak ilyen hangok is, miközben a jó párkapcsolat és házasság már nem a merev alá-fölé rendeltségen alapszik – persze vállalva és megélve a nemiség okán fennálló különbségeket! –, hanem a kölcsönös tiszteleten és együttműködésen. Ha sokáig mondják neked, hogy hülye vagy, végül elhiszed te magad is.
