A kérdés az, hogy milyen közösségben akarunk élni. Ha a család társadalmi erodálódása tovább folytatódik, egyre szűkebbé téve az egészséges szocializációs tereket és az intimitás megélésének lehetőségeit, csak a gyanakvás, a bizalmatlanság és az örökös ellenségkép-keresés marad. E tényezők már most átszövik napjainkat, s miközben sokan vágynak a bizalomra, a törődésre és az intimitásra, semmit sem tesznek érte. Önmaguknak sem vallják be ezt, miközben tele van az internet szomorú szmájlikkal.
Degeneráltak, szétplasztikázott idegbetegek, vakaródzó semmirekellők, férfiak és nők böfögik tele az életünket agresszióikkal, sikertelenségeikkel, botrányaikkal, torz és kudarcos magánéletükkel. Miközben a magyarok naponta öt órát ülnek a tévé előtt – de csak nagyjából tíz percet beszélnek egymással –, tort ül az érték és az élet relativizálása. Az alakuló személyiség a még megfelelő szűrők és tudati kontrollok hiányában szivacsként szívja magába ezeket a mintákat és éppen itt van helye a szülőknek és a jól működő családnak. Ezt támadni és ezzel szembe menni: ostobaság.
Népszerű szólam, hogy a „családpártiak” a nőt a konyhába, a férfit meg a gyárba száműznék. Vannak ilyen hangok is, miközben a jó párkapcsolat és házasság már nem a merev alá-fölé rendeltségen alapszik – persze vállalva és megélve a nemiség okán fennálló különbségeket! –, hanem a kölcsönös tiszteleten és együttműködésen. Ha sokáig mondják neked, hogy hülye vagy, végül elhiszed te magad is.
