Nem vagyunk már messze attól, hogy ez minden világok legjobbika legyen. Legalábbis ezt gondoltam, mert egy friss jelzés szerint Magyarországon immár szinte mindenki fönn van a Facebookon, aminél ugye nincs fontosabb e Földön. Kérdés, hogy alapvetésnek fogadjuk-e el azt, hogy manapság a létezés néhány alappilléréből legalább az egyiket a Facebookon való mocorgás adja. Vitatnám ezt, noha látszik: aki kimarad, az lemarad. S erre kiderül – már megint –, mi magyarok vagyunk a legboldogtalanabb nemzet az OECD-országok között. A tízes skálán végzett mérés szerint az OECD-átlag 6,6, míg a magyarok esetében 4,7 pontos érték született. Egyszerűen nem tudom elképzelni még bajaink ellenére sem, hogy vajon mi lehet az a tényező, amelyek szerint nekünk rosszabb, mint mondjuk a görögöknek. Sőt, globálisan is ott vagyunk azok között, akiknek a világfájdalmuk a legnagyobb. Egy tavalyi mérés szerint a mexikóiak negyven százaléka mondta magát nagyon boldog embernek, honfitársaink mindössze hat százaléka vallott így. Nem mellékesen, Mexikóban az elmúlt években hatvan-hetvenezer ember halt borzalmas halált a drogháborúban, ott bárkinek kiteszik a levágott fejét a járda szélére, hobbiból is.
Eszemben sincs bagatellizálni a helyzetet, mivel egymásra ható folyamatokról van szó, amelyek azokat is megakadályozzák a jó értelemben vett sikerek elérésében, akik egyébként próbálnak kitörni a negatív gondolkodásból. A nagy kudarcérzet – ha létezik – számos egyénnek az ő saját életében jelentős mértékű kudarcélményből áll össze, ez pedig a teljes társadalmat beteggé teszi, és senkinek sem jó. Ne hagyjuk!
Hogyne: biztos a politika, s nem is létezik hibátlan politika. De súlyos hiba és demagóg dolog mindent a politikára fogni, holott a legkönnyebb – vagyis ez nagyon gyönge válasz a kérdésekre. A politika világa befolyásolja az ember életét, de nem szabad hagyni, hogy az arányok eltorzuljanak. Szinte tabu, de talán az egyén felelősségének emlegetése sem eretnekség: felmerül a kérdés, hogy ő maga mit tett és mit szándékozik tenni a saját életének jobbítása érdekében. Lehetne sorolni a példákat a restséggel és a lustasággal kitömött csodavárásról, amely jó barátságban van a felelősség elutasításával is. S az is igaz: nagyon nehéz elviselni egy olyan létállapotot, ahol a létminimum vagy a minimálbér határozza meg a mindennapokat. Kőkemény helyzet, amelyről csak a szolidaritás hangján lehet szólni. Ahol az emberek kilencvenhárom százaléka nem érzi a munkahelyi biztonságot, ahol támogatás helyett a visszahúzás dívik, ahol lassan egy kenyér megvásárlása is konfliktusos helyzetet idézhet elő, nehéz eligazodni a világban.
Viszont, noha sokan szeretik ezt így értelmezni, e folyamatok nem most és nem is az elmúlt néhány évben kezdődtek. Már a kétezres évek mérései is nagyfokú bizonytalanságérzetet, bizalmatlanságot és jövőkép-nélküliséget jeleztek.
Szóval a bőrükből örömükben sokan nem fognak kiugrani, de talán Olvasóim előtt sem ismeretlen az a tökélyre fejlesztett panaszkultúra, amely miatt már előre fogjuk a fejünket egy-egy találkozás alkalmával. Ilyenkor két ember ütközése csak az élet kínkeserveinek elmeséléséről szól. Majd beül mindenki a saját kocsijába, s azon duzzog, hogy idén még csak egyszer volt külföldön nyaralni.
Súlyos kettősség, panaszkultúra, a szolidaritás alacsony mértéke. Találjunk már ki valamit, emberek, ennél többet tudunk!
Muki további posztjai itt.
