A nagy válság öt évvel ezelőtti kirobbanása óta szinte csak egyetlen dolog biztos továbbra is, mégpedig a bizonytalanság. A Lehman Brothers bedőlése pillanatában vált láthatóvá az a mindig is sejtett igazság, hogy az ember által létrehozott és a kapzsiság üzemanyagával pörgetett pénz- és bankrendszer önmagát mérgezi. A probléma az, és ez a súlyosabb, hogy ez az immár bevallottan átláthatatlanul bonyolult szisztéma mindenféle áttéteken keresztül mérgezi a társadalmakat is. Azóta is.
Az akkor kapott nagy pofon a szereplőket nem késztette filozófiai váltásra. Holott nem hagytak maguk után semmit, csak kopár társadalmi és gazdasági pusztaságot. Munkahelyek milliói szűntek meg, egyéneket tett tönkre, családokat vert szét a krízis. Sokak a visszakapaszkodás esélye nélkül süllyedtek le. S miután állambácsi, pontosabban: adófizető néni megmentette, életben tartotta a bűnbánó pofával pénzt kolduló rendszert, némi fogadkozás és pici önmegtartóztatás eljátszása után folyt és folyik minden tovább. Sőt, egyre több a szupergazdag, a felső egy százalék pont olyan pofátlanul üzletel, ahogy korábban is.
Semmi problémát nem látok a profitszerzésben és a magas keresetekben. Ki az a barom, aki bármilyen üzleti vállalkozást üzemeltet haszon nélkül? Azt sem hiszem, hogy a magas jövedelműek – ne gondoljuk már rögtön milliós fizetésekre! – nagy része ügyeskedik, mert igenis vannak, akik tényleg nem nyolc órában tudják le a munkaidejüket, és nem a zabot hegyezik. Viszont amit az alulfizetett és mindennap az állása miatt aggódó munkavállaló lát – nevezetesen a kimondhatatlanul nagy fizetések és prémiumok továbbélését – nem lehet tisztességesnek nevezni.
Ismerjük a filmekből a nagypofájú brókereket, „bankos gyerekeket”: nincs egyetlen a vásznon megfestett sztereotípia velük kapcsolatban, amelyet ne tapasztaltam volna már meg. Öt percig hallgatja az ember, nézi a mindenki által jól látható helyre kitett céges belépőt, és mindent megért.
Nem lehet totális igazságot hirdetni a világon és a világban, az egyén tehetsége, szorgalma, az, hogy hova született, nagyban meghatározza a lehetőségeit. És igen: a többségnek nagy erőfeszítések árán is csak annyi jut, hogy valahogy elnavigálja a saját és gyerekei életét hónapról hónapra. És ne féljünk kimondani, még rosszabb a helyzet, ha az összekacsintás világa, a váll-lapogatós „állásinterjúk” mechanizmusa felülírja az egyéni teljesítményt és szorgalmat. Viszont az a szélsőséges és áthidalhatatlan szakadék, amely a társadalmak között és azokon belül kialakult, előbb-utóbb olyan történelmi mozgásokat idézhet elő, amit nem lehet megállítani sem aranyrészvénnyel, sem a magas kerítésekre állított fegyveres magáncégek embereivel. Jöhet még száraz kenyérhéj, pici langyos vízzel öblítve.
S közben szépen épül tovább az európai látomás is, kis híján az amerikai álom mintájára. Miközben az öreg kontinens leszálló ágban van az Egyesült Államok és a lassan csak füstös üveg mögül látható Kína mellett/mögött, Barroso elnök már látja a fényt, és milyen jó neki! Aszongya, vannak biztató jelek, de még nem lehet hátradőlni, mert a válságnak nincsen vége. Az unió látnoka szerint ami történik, az Európa igazi stressztesztje. Az biztos, mert láttuk: emberek milliói az utcákon, akik dolgozni – s így élni – akarnak, de munkalehetőségek helyett jól felépített és cinikus kommunikációs paneleket kapnak. S e remeknek és modernnek, hadd ne mondjam, ütősnek szánt kifejezés hallatán a beszédírók biztos elsírták magukat a gyönyörtől, mert ugye manapság a „kommunikációs gyerekek” a fasza gyerekek. Érdekes, hogy mondjuk az egész Európát sújtó és minden bizonnyal visszafordíthatatlan demográfiai válságról nincs szó. Pedig ha valahol tetten érhető az a valóság, amiről Barroso meg a többi nagy ember nagyon hallgat, az éppen a népesedési helyzet. De nincs is ezzel semmi gond: jön a fillérekért legyártatott, majd egy használt autó áráért eladott új teló.
Lehet felvenni a hitelt, lehet koplalni és lehet megőrülni. Majd fejenként többet veszünk, hogy meglegyen a darabszám.
A Fejlövés blog további posztjai itt.
