Foci. Készségesen elismerem, nem értek a focihoz. Ebben az az országban valószínűleg egyedül csak én rendelkezem ezzel a hendikeppel. Túlélem. Nem is akarok okoskodni, főleg hogy a kollégáim kiválóan elemezték a helyzetet. Nézzünk meg másik dimenziót is. A focistának az a munkája, hogy focizzon. Ezért kapja a fizut. Van, aki belet lapátol a vágóhídon, a másik a leveleket viszi ki. Végzik a munkájukat. Amit csinálnak, nem munka. Értékelhetetlen. Nyilatkozik az egyik, hogy szerinte ő fain volt. Az önkritika nehéz műfaj, szerénynek meg talán születni kell. Az alázat pedig már régen a múlté. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen szégyenteljes zakó után egyik-másik kurvára divatos séróbáró hogyan húzza meg magát a külföldi munkaadójánál. Lapos kúszás vagy melldöngetés. Részben az egész. Ha én és még nagyon sokan így dolgoznánk, lábunk sem érné a földet.
Lemerül. Szóval eljöhet olyan pillanat, amikor feladod. Nem mindent, de sokat. És nem tudod eldönteni, hogy mikor ér nagyobb veszteség. Tenni vagy nem tenni. Viszont létezik az az embertípus, amelyik nem tud nem tenni. Sokan közöttünk vannak, csak nem vesszük észre őket. Amikor az ember jót tesz – vagy legalábbis arra törekszik – nem azért teszi, hogy kamatosul kapja vissza. Ez számító magatartás, és folyamatos izgalmi állapotot idéz elő. Ez nem jó. Sokan vannak, akik nem ilyenek. Viszont jónak lenni és segíteni fáradságos munka. Lemerül az ember, nem tud töltekezni. És sokszor, kiábrándítóan sokszor tűnik úgy, hogy az ember erőfeszítéseit nem értékelik. Sőt. Viszont töltekezni szinte csak innen lehet(ne). A másik ember megbecsüléséből és szeretetéből. Minden más kamu és önbecsapás.
