De tudják mit? Nem ők a hibásak – kizárólag és mindenek felett. Nem a klubvezetők, a tulajdonosok, a felnőtt- és utánpótlásedzők, de még csak nem is a játékosok tehetnek arról, hogy 2013-ban újabb fejfát ácsoltunk a magyar focinak.
Kedves futballfanatikusok, sportújságírók, bloggerek, fogadatlan prókátorok, a bukaresti háromezer, az amszterdami ezer, és a fotelmilliók! Itt az ideje, hogy elismerjük, aktív részesei, mi több, alakítói voltunk a folyamatnak.
Mi voltunk azok, akiket még mindig fűtött a 38-as és 54-es vébéezüst, az olimpiai bajnoki címek lángja. Schlosserék, Puskásék, Benéék mozdulatait nézve, góljaikról, cseleikről olvasva elhittük, és még a pokol amszterdami bugyrában elégve is hisszük, hogy mi is átélhetünk hasonló eufóriát, melyet apáink, nagyapáink őket nézve éreztek.
Mi vagyunk, akik még mindig képesek megtölteni a kocsmát, ha meccs van, ezrével kelünk útra, ha a válogatott játszik, és ezrével támogatjuk belépőnkkel a hazai játékosok produkcióját hétről hétre. Mi vagyunk azok is, akik a pénteki gyalázat után felvásároljuk az összes sportnapilapot az országban (Budapesten a Széll Kálmán téri újságosnál szinte még ünnepnapon is lehet újsághoz jutni, szombaton nem lehetett), a nemzeti csapatról szóló híreket kutatva. Mi kapcsolunk az aktuális nagy meccsre a tévében.
Azok is mi vagyunk, akik miatt a Nemzeti Sport címlapján akkor is az 500 nézős magyar bajnoki kerül középre a címlapon, ha kézilabdásaink világraszóló sikert érnek el, vagy kenusunk világbajnokságot nyer. Újságíróink tudják, hiszik, hogy minket ez érdekel. A futball. Ezt a játékot játsszuk szabadidőnkben, nézzük a barátokkal, olvassuk a sajtóban, beszélünk róla reggel és este. Belénk égett a szeretete. Mert romantikus képzelgésünk közepette azzal hitegetjük magunkat, a csoda megismétlődhet – esetünkben pótselejtezőt játszhatunk. Kiérdemeltük, hogy mi is átéljük, mert nem tudunk e hit nélkül élni.
