Magyarország–Hollandia: 8–1. A válogatott kapott már ki hét góllal – az első világháború előtt többször is –, nyolcat benyelve viszont még soha. Már a méretes bukaresti zakó és a németalföldiektől az elmúlt három egymás elleni meccsen beszedett 13 gól is kiboríthatta volna a bilit. Jellemző, hogy idehaza csak a rekordvereségek idején állítaná egy ország kivégzőosztag elé a nemzeti tizenegyet. Pedig felesleges a felháborodás, a gyűlölködés. Lemészárolhatnak bennünket a jugoszlávok, alázhatnak a moldovaiak vagy Málta legjobbjai, nem fog itt változni semmi.
Ha az évtizedek óta tartó fociagónia szakmai okait firtatjuk, akkor azért, mert a mögöttünk hagyott emberöltő fiataljai úgy nőttek fel, hogy itthon nem láttak FUTBALLT – ergo nem álltak focistának –, az edzőkbe, játékosokba pedig egyre mélyebbre ette magát a sikertelenség férge. A kukacnak eközben állandó plusztáplálékul szolgált a pesszimizmussal telt magyar lelkület.
Nem változik semmi azért, mert a nemzeti bajnokság, melyből normális esetben a válogatott gerincét építik, velejéig romlott. Akaratgyenge, képzetlen, és ami a legaljasabb az egészben, korrupt futballistáktól hemzseg. Mára az is biztossá vált, hogy mivel kevés tulajdonos kíván sok pénzt áldozni a sportágra, a fogadási csalás idehaza szinte kiirthatatlanul részévé vált a játéknak. Lassan arra is lehet majd fogadni, hogy melyik meccsre fogadtak.
Azért sem változik semmi, mert az edzőképzés, a játékoskiválasztás terén valamilyen okból messze lemaradtunk még a középszerű futballal előrukkoló nemzetektől is. A labdarúgás iránt érdeklődő kevés fiatal érve más, komoly eredményeket felmutató kis országban – Bosznia-Hercegovina, Szlovénia, Lettország – nem érv. Mást kellene most már kitalálni. Mondjuk változtatás nélkül átvenni egy magas szinten teljesítő rendszert – például a hollandot – és alkalmazni. Az akadémiai képzés sikerét mérjük le Németh Krisztiánon, vagy vb-bronzérmes társainak sorsán.
Nem lesz változás azért sem, mert minden sportgazdasági mutató ezt jelzi. Nincsenek Abramovicsaink, sem katari sejkjeink, maximum TAO-nk. Klubjaink évi mínusz 4 milliárdot termelnek, csapataink büdzséjén pedig még a szerb vagy román élklubok is hangosan kacagnak.
De tudják mit? Nem ők a hibásak – kizárólag és mindenek felett. Nem a klubvezetők, a tulajdonosok, a felnőtt- és utánpótlásedzők, de még csak nem is a játékosok tehetnek arról, hogy 2013-ban újabb fejfát ácsoltunk a magyar focinak.
Kedves futballfanatikusok, sportújságírók, bloggerek, fogadatlan prókátorok, a bukaresti háromezer, az amszterdami ezer, és a fotelmilliók! Itt az ideje, hogy elismerjük, aktív részesei, mi több, alakítói voltunk a folyamatnak.
Mi voltunk azok, akiket még mindig fűtött a 38-as és 54-es vébéezüst, az olimpiai bajnoki címek lángja. Schlosserék, Puskásék, Benéék mozdulatait nézve, góljaikról, cseleikről olvasva elhittük, és még a pokol amszterdami bugyrában elégve is hisszük, hogy mi is átélhetünk hasonló eufóriát, melyet apáink, nagyapáink őket nézve éreztek.
Mi vagyunk, akik még mindig képesek megtölteni a kocsmát, ha meccs van, ezrével kelünk útra, ha a válogatott játszik, és ezrével támogatjuk belépőnkkel a hazai játékosok produkcióját hétről hétre. Mi vagyunk azok is, akik a pénteki gyalázat után felvásároljuk az összes sportnapilapot az országban (Budapesten a Széll Kálmán téri újságosnál szinte még ünnepnapon is lehet újsághoz jutni, szombaton nem lehetett), a nemzeti csapatról szóló híreket kutatva. Mi kapcsolunk az aktuális nagy meccsre a tévében.
Azok is mi vagyunk, akik miatt a Nemzeti Sport címlapján akkor is az 500 nézős magyar bajnoki kerül középre a címlapon, ha kézilabdásaink világraszóló sikert érnek el, vagy kenusunk világbajnokságot nyer. Újságíróink tudják, hiszik, hogy minket ez érdekel. A futball. Ezt a játékot játsszuk szabadidőnkben, nézzük a barátokkal, olvassuk a sajtóban, beszélünk róla reggel és este. Belénk égett a szeretete. Mert romantikus képzelgésünk közepette azzal hitegetjük magunkat, a csoda megismétlődhet – esetünkben pótselejtezőt játszhatunk. Kiérdemeltük, hogy mi is átéljük, mert nem tudunk e hit nélkül élni.
Akkor sem, ha tízmillió lakossal a nyolcadik legeredményesebb olimpiai nemzet vagyunk.
Nos, nem kell nekünk Berki-arany, sem pólós világbajnoki cím, de kajakos diadalmenet és Gyurta Dani sem. Őket nem nézzük, olvassuk annyian. Sikereiket megbeszéljük aznap, és továbblépünk, elvárva a hasonló folytatást. Nem imádjuk és gyűlöljük őket kéthavonta egyszer. Nekünk nem kell Mohács sem, pedig hány volt már
Nekünk a focink kell!
