Sír a szánk, hogy fogy a magyar. Tényleg fogyik. És fogyni is fog. Ahogy pár napja, úgy e percben is a magyar társadalom legégetőbb problémájának tekintem a népesedési helyzet alakulását. De nem csak az a gond, hogy kevés gyerek születik. De sok a halál is. Még mindig. Jó három évtizede van ez így. Pontosan ismertek a gyermekvállalási kedv csökkenése mögött meghúzódó okok. Címszavakban: anyagi és egzisztenciális helyzet elégtelensége, a munkaerőpiac rugalmatlansága, a gyerekes nőkkel szembeni előítéletek, egészségügyi okok vagy éppen egyéni döntés figyelhető meg.
Picit bővebben: a munkalehetőség és a munkaerőpiacon való részvétel nagyon nem egyenlő a biztos egzisztenciával, és talán látható, érthető az a kockázat, amit havi százhúszezer nettó jelent ebben a kérdésben. Plusz albi. A lakásvásárlás önmagában olyan kihívás, aminek keretében évtizedekre adósíthatja el magát a tag, már ha engedik neki. Sokan nyögik hiteleiket, miközben sokan vannak olyanok is, akik a feltételeknek sem felelnek meg, miközben a belüket kidolgozzák. Esélye sincs saját otthonra. A munkaerőpiac családbarát jellege pedig gyakorlatilag mérhetetlen, és nem a rossz szabályozás, hanem valamilyen torz és főleg profitszemléletű gondolkodás miatt. Humánerőforrás-menedzsment egyes, ülj le, fiam. Amúgy semmi bajom a profittal – de a mértéktelenséget és a nyereség fetisizálását ki nem állom.
A gyerekes nőkkel szembeni előítélet gyökere pedig az attól való félelem, hogy munkaerejét nem lehet a végletekig kisajátítani, mert ugye ott a kölyke. Azzal meg foglalkozni kell.
„Talán nem tévedek nagyot, ha a gyermekáldás elmaradásáért a már ismert okok mellett piszkálom azt a posztmodern gépezetet is, amelynek egyik leglényegesebb tulajdonsága a munka világa szempontjából, hogy a teljesítménykényszer határait egyre kijjebb tolja, miközben apró mozdulatokkal radírozza ki a munka és a magánélet közötti határ egyébként sem vastagon húzott vonalát. A folyamatos jelenlét szinte már alapkövetelmény, aminek egyenes következménye a privát szféra – bármit is jelentsen az adott egyén szempontjából – tereinek szűkülése, stresszel való mérgezése. Viszont a gyerekek mind lelki, mind fizikai értelemben a privát szféra szülöttei”.
Súlyos problémát jelent a meddőség is, s csak mellékesen jegyzem meg, ez az átok egyre több férfit is elér. Nevén kell nevezni a modern ember legveszélyesebb és voltaképpen legyőzhetetlen ellenségét is. Arról a stressznek nevezett negatív állapotról van szó, amely éppen úgy hozzátartozik a posztmodern ember életéhez, mint fényhez az árnyék. S persze itt van az egyéni döntés kérdése, amit legitim helyzetnek fogadok el, ugyanakkor nem lehet nem észrevenni az egyre erősebben jelenlévő degenerált egoizmust is.
„Ismerős lehet a történet, amikor fiatal és egészséges párok, házaspárok évek óta sikertelenek gyerekügyben, miközben 14-15 órákat dolgoznak, pörögnek napi huszonnégyben – sokszor nem is önként. Nem a munka a gond, hanem a végzetesen felborult egyensúly. Ostobaság karrierizmust kiáltani, hiszen az élet nyolcórás felosztása ma már csak sima hazugság. Aki meg akar élni és nem csak vegetálni, annak sok választása nincsen. Viszont az emberi szervezet rendkívül érzékeny szerkezet. Jól tűri a stresszt is, ugyanakkor annak extrém szintjét és folyamatos jelenlétét már nem tolerálja – és itt éppen ez a lényeg. Az úgynevezett civilizációs betegségek egyik legfőbb oka éppen a stressz, amire annak ellenére sem érkezik pozitív immunválasz, hogy mindennapi életünk részévé vált. Csíkszentmihályi Mihály ír valami olyasmit, hogy az életünk közel negyven százalékát munkával töltjük. Biztos így volt egyszer, ez mára jóval magasabb érték lehet, ezért nem mindegy, hogy ennek milyen, akár késleltetett hatása lehet. Számos területen elvileg nincs kiszállás, s itt lapít a technika igazi ördöge is.”
Szóval, e témában főleg a születések száma, amivel dolgozik a közbeszéd, miközben a halálozási arányszámaink is siralmasak. A 2012-es évben az 1960-ashoz képest kétszer több – közel harmincötezer – ember halt meg daganatos betegségben, míg a keringési megbetegedések okozta mortalitási ráta szerencsés módon csökkenőben van. De így is hatvannégyezer honfitársunk haláláért felelős e betegségcsoport. A daganatok okozta elhalálozás hazánkban a teljes mortalitás 27,1 százalékát teszi ki. Ahogy a Demográfiai portré 2012-ben olvashatjuk, „ez az arány valamivel magasabb az unió – magasabb várható élettartammal rendelkező – országokban, minthogy ezek a halálozások általában magasabb életkorokban következnek be”. Viszont a keringési rendszer megbetegedése okozta halálozásokban ráverünk az uniós átlagra, mivel minálunk a fiatalabb korcsoportok jobban érintettek. A tanulmány szerint „ez a betegségcsoport Magyarországon a halálozások közel felét (46 százalékát) teszi ki, míg az uniós országok átlagában arányuk csupán 37 százalék”.
E siralmas számok ismeretében kell értelmezni Szócska államtitkár tájékoztatását, ami szerint egy év alatt kettőszázezer ember döntött úgy, hogy leteszi a bagót. Aki e jobbítási szándék mögött politikai tartalmat keres vagy azt gyárt, „az kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét”.
Sír a szája sokaknak, hogy erre meg arra nincsen pénze, miközben havi több tízezer forintot füstöl el. Inkább vegetál, de füstöl. Miközben nem nem csak a saját egészségét veszélyezteti, hanem a környezete is rizikócsoporttá válik. Miközben a nemzeti kockázatközösségi elven alapuló rendszer miatt mindannyian fizetjük azok számláját, akik a legminimálisabb erőfeszítést sem képesek megtenni – még önmagukért sem. S olyan akaratgyenge némelyik ember, hogy fél tüdővel is kiáll a folyosóra. De szar élet lehet ez.
A legkevésbé sem érdekelnek ennek a kérdésnek a politikai dimenziói. Többről van szó, nevezetesen egy beteg társadalom revitalizálási kísérletéről. Igen: beszűkültek a pöfékelésre alkalmas helyek, s ennél tovább nem is szabad elmenni.
Ugyanakkor az egészségtudatosság, az önmagunkról való gondolkodás ott kezdődik, hogy képesek vagyunk-e lemondani és megszabadulni azoktól a szokásainktól, amelyek egyértelműen a sírba visznek minket. Vagy úgy élni kedvtelésünknek – nevezetesen a dohányzásnak –, hogy azzal nem fúrunk mások tüdejére lyukat.
Mindig is értékeltem, ha valaki megkérdezte tőlem, hogy rágyújthat-e. És sose mondtam erre nemet, mert a legkisebb gesztusokat is értékelni kell. Adni és kapni.
