Zacher doktor szerint idén többen kerülnek majd kórházba drogok miatt, mint annak előtte. Hihetünk neki, mert nála kevesebben ismerik ezt a fajta dörgést. Az egyik rendőrségi illetékes pedig a szülők, a tanárok és a kortárs csoportok felelősségéről-feladatáról beszélt. Vitathatatlanul igaza van. Így kellene működnie. Ideális esetben. Pedig de jó lenne. Viszont amiatt aggódom, hogy ezek a kívánalmak érvényesülnek-e a mindennapokban. Most jön az utálatos rész.
A magyarok több mint négy órát ülnek kitárt lélekkel és tudattal a tévé előtt és szívják magukba azt a sok jót és szépet, amit ott látnak, így érdemes végiggondolni, hogy ehhez viszonyítva mennyi a valódi kommunikáció mondjuk a családtagok között. Az élet két ember kölcsönhatása közben sejlik föl igazán. Nem általánosítanék – mert ugye a sorozatokat és a valóság-show-kat sem nézi senki, és itt mindenki jól csinál mindent, és elnézést kérek ezért az egész blogért és a globális felmelegedéséért is – de a valódi kommunikáció még a harminc percet sem éri el.
Szóval miközben arra a kurva tévénézésre elmegy az ébren töltött idő nagy része, addig sokkal fontosabb ügyek szenvednek csorbát. Nevezetesen emberi kapcsolataink. S az itteni csorbák nagy része nehezen korrigálható, hiszen nem a hokedli törik el, hanem a tudat. Ha mondjuk egy gyereknek bármilyen ok miatt is nélkülöznie kell azokat a mintákat és jó példákat, amelyek később megfelelő szociális kapcsolatokat kialakítani képes egyeddé teszi, ott garantált a konfliktus. Önmagával főleg, amit szépen terít a környezetére is.
Továbbra is fenntartom: a szülők jelentős részének újabban fogalma sincs arról, hogy miután bezárul a szobaajtó, a gyerek mivel foglalkozik. Ezt persze érzékelhetik sokan a szabadság újabb és újabb kiteljesedésének, de az én primitív gondolkodásom mégiscsak azt mondja, hogy igenis a családnak a feladata lelkileg-mentálisan ép és egészséges gyerekek fölnevelése. Annak pedig egyik, de nem kizárólagos eszköze a kontroll. És erre azért nagyrészt még csak ez a társadalmi intézmény képes.
Voltak fantasztikus tanáraim. Sokat tanultam tőlük, nemcsak betűt, de életet is. Elmondásuk szerint – és fiatal pályakezdők is adnak ilyen jelzéseket – mostanra olyan emberanyaggal kell dolgozniuk, amelyik habozás nélkül küldi el őket az anyjukba, ha éppen facebookozni akarnak matek helyett. Felesleges sorolni annak a mérhetetlen agressziónak és kiüresedésnek a példáit, amely a tanárokat – amúgy mindannyiunkat – teszteli nap mint nap.
S itt kapcsolódik be a történetbe az a vágy, hogy a szórakozó fiatalok figyelmeztessék egymást a veszélyekre. Régóta valamilyen destruktív ösztön ki- és megélése figyelhető, aminek semmi köze a szórakozáshoz. Kétkedőnek érdemes egyszer kimozdulnia a budapesti éjszakába és picit szemügyre venni a hullarészeg tizenöt-tizenhat éves kölyköket. Fiúk-lányok olyan vehemenciával csapatják az estét, ami a kívülállóban inkább félelmet és távolságtartást generál. Nem a sarokba hányásról beszélek, az benne van a pakliban, hanem arról a paradoxonról, amit egyszerre jellemez a düh, az egoizmus és valami hideg üresség.
Előbb posztolják a balesetet, mint hogy mentőt hívnának. Ezektől elvárni, hogy segítsék egymást a bajban, ráadásul preventív módon, vágynak tökéletes. Valóságnak meg sírnivaló.
További posztok itt.
