A celeb. Mint egy betegség. Észrevétlenül beépül a mindennapi élet tereibe, és rágja az ember szellemi valóját, mint – kis átruccanással a fizikai világba – fát a féreg. Bármilyen emberi dimenzióról is beszélünk, egyre úgy tűnik: nem a teljesítmény a mérvadó, és nem az életet korábban szervező értékek kapnak hangsúlyt. A celeb nem tud pozitív jelenséggé válni avittnak gondolt normák mentén.
Látni, megbecsülni és tisztelni a másik embert nem divat. Ez a vesztesek és a lúzerek tempója. S a celeb éppen emiatt nem tud jó példával élni sem, ugyanis nem ez a lényege.
Ösztönökre hatnak. Az alantasokra. Bizonyos ösztönöket a kultúra, a szocializáció képes megzabolázni. Másokat meg nem. Ahogy elnézem, és ezzel a meglátással kurvára nem vagyok egyedül, e lassan mindent eluraló felfogásban minél jobb akarsz lenni, annál súlytalanabb vagy. Annál nagyobb vesztes.
A közvélekedéssel ellentétben a jó példa nem ragadós. Nehezebben vésődik be, miközben a hűtlenség, a másik ember alázása, az arrogancia, az általam destruktív egoizmusnak nevezett jelenség tort ül. Miközben mindenki celeb akar lenni, elcseszett, szánalmas és kudarcos életek sorakoznak föl. Azt hiszed, hogy ez csak a tévében van. És lejátszódik melletted a buszon. Megrántod a vállad. Csak a konfliktus és a harag. A harc és a nulla végkiementelű abszurd verseny, amelynek semmi más célja nincsen, mint a másik fél, az ellenség megalázása, megsemmisítése. Ez ömlik mindenhonnan. Közben meg megy a borzongás, mert a fiatalok (is) egyre gázabbak, s olyan helyekről érkezik a szúrás, ahonnan két perce még puszi jött.
Nincs „jó” celeb. Olyan van, aki megjárta a maga kis poklát, bevették a buliba, majd használt papírzsepiként dobták a francba, s most törlesztene. Megbánta hozzájárulását az általános zülléshez. Nem hiteles, szavát sem hiszem.
Tessék megnézni a felhozatalt. Csupa szánalmas és olykor degenerált figura. Az egy dolog, hogy ezekkel mindig történik valami. Szemétdomb. Viszont fölmenthetetlen, amit a párkapcsolati és/vagy a családdal, bármilyen emberi viszonnyal kapcsolatos kérdésekben mutatnak be. Csak és kizárólag a deviancia jelenik meg, s terjed, mint a nátha.
Külön iparág ezeknek a véglényeknek felkutatása, felépítése és futtatása. Oszt kuka. Futószalagon várakozik a többi robot.
El ne felejtsem: igény van rájuk. Kereslet-kínálat. A társadalom, nem csak a miénk, szívja magába ezt a sok dühöt, haragot. Ez tartja mozgásban, de nem életben.
S miközben mindenhonnan ezeknek a szánalmas kreatúráknak a hülyeségei ömlenek az életünkbe, addig világsikerként agyhalott nőnek születik egészséges gyermeke, ami elképesztő és csodálatos dolog. Mert az élet utat talál magának. Igenis sokan, nagyon sokan tisztességesen dolgoznak. Vannak hivatalnokok, akik a rendszer szarságait – amikor huszonhat sorszám kell egy nyomtatványhoz, két nap szabadság s ennyi időre való hideg élelem –, az apró működési zavarokat saját erőfeszítéseikkel küszöbölik ki, hogy könnyebb legyen az ügyfélnek. Vannak, akik megkérdezik, »Hogy vagy?«, és nem zárkóznak el – akár tőled sem. Jó étvágyat kívánnak. Vagy éppen értékelik olykor, ha figyelsz rájuk. Egyre több apát látsz a gyerekével, s csak úgy recsegnek-ropognak az ezzel kapcsolatos hazugságok tartóoszlopai.
Ha valakinek nem esett volna le: nem csípem sem a celebeket, sem azt, amit képviselnek.
A Fejlövés blog további írásai itt.
