Napjaink embere folyamatos pszichózisban és neurózisban él. Nem látványos a folyamat, de számos pillanatban tetten érhető. Boldogságának alapjait – például a jó és tartalmas emberi kapcsolatok helyett – a birtokolt eszközöktől várja. Kívülről minden rendben valónak látszik, pedig szépen lassan megőrül az ember. Nem minden őrült ordít. Megbolondul és gonosszá válik. Csak önmagát látja, ahogy egy ismerősöm fogalmazott. Csak megy előre. Egyfajta robot, ami reggel be-, este meg kikapcsol. Funkciója szerint szerez, élvez és az élményt gyűjti. Te érzed magad marslakónak.
Nem érted, hogy ami neked evidancia, az a másiknak miért teher. Nem érted, hogy a jó szó miért olyan kimondhatatlan. Nem érted, hogy miért olyan kurva okos és elit mindenki, csak te nem vagy az. Valamit rosszul csinálsz. De azt sem fogod föl, hogy például napjaink kisvállalkozója, akinek fizetsz jó sokat, hogy összerakja a konyhát, miért ordít veled fába szorult féregként, amikért kettővel több csempét kell föltennie a falra. Büdös a munka, miközben megy a sírás. Még mindig nem érted meg, hogy ha sötétben ül valaki kerékpárra, miért nem képes legalább egy ledes villogót feltenni. Csak leordítod a fejét, amikor félrerántod a kormányt.
Ezen arcoknak közös jellemzője a kivagyiság és az egoizmus – s hogy még nem kaptak komoly feed-backet.
A sok szarság – ha szerencséd van – nem veled esik meg. De mások történetei is képesek arra, hogy kiüssenek. Nem tudsz mást tenni, csak készülődni. Meg irigykedni. Azokra, akik kialakítottak maguknak egy minimálvilágot, amiben csak az történik, ami nekik kedves.
