Hiába a küzdelem a rendszer különböző szereplői részéről, a hálapénz mérgező valósága tovább él és virul. Noha állítólag csökkenőben van a szürke pénz volumene, de ez a lényegen nem változtat: a magyaroknak még mindig jelentős hányada gondolja azt, hogy gyógyulása, adott esetben túlélése érdekében tolni kell a borítékot remegő kézzel és mélyen meghajolva. És tolja is, mert erre rendeli szocializációja és bizalmatlansága is, amit úgy ad tovább fiataljainak, mint a náthát. Mert gazsulálni kell és félni mindentől/mindenkitől, aminek/akinek a hierarchiában betöltött pozíciója döntési helyzetet eredményez(het) az egyén sorsa fölött. Ez a fajta mentalitás amúgy nem csak az egészségügyi rendszert, de az élet szinte minden dimenzióját áthatja. Megoldása paragrafusokkal nem valósulhat meg, mint ahogyan azt a Magyar Rezidens Szövetség a Legfőbb Ügyészséghez írt a témában állásfoglalást kérő levele is mutatja. A jogdoktorok nincsenek könnyű helyzetben. Ha az előre nem kért, de utólag elfogadott hálapénz vesztegetésnek bizonyul, akkor valóságos botránycunamira lehet számítani és kurvára el kell gondolkodnia mindenkinek. Mindez alkalmas lehet az anómia további mélyítésére is, aminek savanyú levét kénytelenek meginni azok a nagyszerű gyógyítók és ápolók is – és a többség ilyen –, akik valóban életben tartják a rendszert.
Az orvosok túlnyomó többsége rühelli a parát, ugyanakkor az olykor kirobbant botrányok és a betegek személyes tapasztalatai hitelteleníthetik egyébként ezt a nagyon is hihető állásfoglalást.
Lehet vitatkozni azon, hogy az elmúlt időszak béremelései elégségesek-e vagy sem, de az vitathatatlan, hogy az egészségügyi vezetés felismerte – legalábbis mert róla beszélni – a problémát és tett lépéseket, ahogyan kitermelődik egy olyan orvosgeneráció is, amelyik nem kér a feudális, de még a félfeudális egészségügyi rendszerből sem.
Ugyanakkor nagyon bírom, amikor a méregbe mártott mutatóujj kijelöli a bűnösöket, jelen esetben a doktorokat, majd exportálja a felelősséget. A társadalom – mint egyének sokasága – nem teheti meg, hogy csupán áldozatként és vizes kutyaként mutatkozik meg ebben a történetben. Mély beidegződések nyitják és zárják a borítékokat, amelyek csak generációkon átívelő nagyon kemény egyéni és társadalmi munka árán szoríthatóak minimálisra.
Jaja: mi talán már meg sem éljük. De a kölykeinknek – akiknek egy része remélhetőleg orvos lesz – nem lesz más dolguk, csak gyógyulni. Borítéknyálazás helyett.
