Lehet szövegelni összevissza. A magánélet szentsége – magasztos, de mára kiüresedett toposz ez – egyre inkább veszít az önmagát megvédeni hivatott képességeiből. A törvény betűje általában szépen leírja, hogy kinek milyen jogai vannak, de mintha a kötelezettségek érvényesítése sokkal zökkenőmentesebb lenne. Persze, hogy idézzem az egyszerűnek nevezett ember szólamait, ha pénzed van, jogod is van. Erősebb kutya. Amúgy mindig is azt mondtam: a jogok és kötelezettségek kényes egyensúlyára való törekvés a legfontosabb. Hogy ez mennyire érvényesül a mindennapokban, azt mindenki szűrje le a saját életéből, amikor olyan szituációkban próbál meg „túlélni”, ahol vagy a pálya lejt oda, vagy az erőviszonyok súlyosan kiegyenlítetlenek.
A magánélet és a kötelezettségek kapcsolata e pillanatban az Alkotmánybíróság minapi döntése nyomán kapcsolódik össze. „Az ombudsman indítványára indult eljárásban az Ab megállapította, hogy a gyermekvállalás szándéka, az ennek érdekében vállalt emberi reprodukciós eljárással – lombikbébiprogrammal – összefüggő kezelés, illetve az ennek eredményeként vagy természetes úton bekövetkezett várandósság mindaddig, amíg annak nincsenek külső jelei, a gyermeket vállaló nő magán- vagy intim szférájába tartozó körülmény, és mint ilyen, ki van zárva minden állami beavatkozás alól. Az erre vonatkozó adatok munkáltató részére való kötelező kiszolgáltatásának törvényi előírása a magánszférába való beavatkozás” – fejtette ki álláspontját az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyve ide vonatkozó rendelkezésével kapcsolatban. Nagyon helyesen.
A magánélet, már a kifejezés is erre utal, történéseinek mibenléte, annak eredője és céljai normális esetben nem tartoznak harmadik félre csak önkéntes közlés alapján. Így – ahogy erre az Ab-döntés is rávilágított – egy munkáltató ilyen célú információéhsége mindig is hatalmi pozícióból valósul meg.
Az már a társadalmak bizonyos és olykor egyre szélesedő rétegeinek súlyos értékvesztését és önimádatát mutatja, hogy boldog boldogtalan teszi közszemlére életének minden rezdülését a közösségi oldalakon, hogy aztán majd, amikor mondjuk egy állásinterjú alkalmával, az orra alá dörgölik, még ő legyen felháborodva.
De amire most az Ab döntése irányul – annak védelmére –, az az egyik legszenzitívebb dimenziója az életnek, aminek épen hagyása végül is össztársadalmi érdek. Amikor valaki elhatározza, hogy gyermeket szeretne, majd a fogantatás ténye bizonyossá válik, az a legprivátabb és legszentebb életesemények egyike, és annak közlése egy felsőbb entitással azon melegében, kényszer hatása, de legalábbis hátrányok elszenvedése miatt, mégis csak a pozícióval való visszaélés. Mint ahogy állásinterjúkon is egyre komolyabban és megalázóbban vájkálnak a sokszor, sőt állandóan, kiszolgáltatott helyzetben lévők magánéletében. A privát szféra kényszerrel történő feltárása a retorzió elkerülése érdekében. Abszurd jelenet: Micike odamegy a cégvezetőhöz és közli vele, hogy „főnök, úgy döntöttünk a férjemmel, hogy holnaptól indul a gyerekprojekt”. Talán még azt is megkérdezik tőle, hogy hányszor próbálkoznak egy héten. Nagy kár egy valóban jó családpolitika kútjába ily módon csepegtetni a vitriolt.
Mindez egyben le is képezi a kis magyar valóságot, ahol nemhogy a szó elszáll, de egyre többször az írás sem marad meg. És a kirúgás esetén a kérdés az lesz, hogy vajon kinek kell bizonyítani a bíróságon, hogy ez a közlés valóban megtörtént. Aha.
