Elmaradt világvége. Ha csak egy picit is vicces kedvemben lennék, könnyesre röhögvén magam várnám jófajta kannás borral a világvégét. Ami persze nem jön el, főleg hogy inkább folyamat lehet, semmint adott időpillanatban bekövetkező egyszeri esemény. Persze a buli hangulatát mindig lehet emelni. Két éve az amerikai költségvetési vita és a drága jó maják jóslata még kéz a kézben fakasztotta gyönyörre azokat, akik a nagy változásokat valamilyen nagy varázslattól, kataklizmától remélik. Meg sem fordul a fejükben, hogy „a változás Te magad légy”. S ők vannak többen, paradox módon nagy részük kurva jól él, leráznak magukról mindent, mint kutya a vizet. Közben e héten leállt az amerikai kormánygépezet, amitől korábban mindenki rettegett e Földön. Lám, még élünk, miközben sokan összeomlásról beszéltek. A világ szerencsétlenebb részein pedig könnyektől párás szemmel könyörögnek hasonló összeomlásért.
Ideák. Gyűjtheted a mocskodat szelektíven – már ha van kedved tizenöt percet villamosozni a színes kukákig –, ha a telepen úgyis összemixelik az illúziódat a valósággal. És a lelked mélyén tudod, hogy is megy ez. S így van ez az élet legtöbb dimenziójában; akár fogyasztásról, környezetvédelemről, vagy éppen gyermeknevelésről van szó. Az egymás közötti ármánykodás és árulás aljas fricska jó szándékodnak és segítőkészségednek, elfáradsz, belefásulsz és a végén a középső ujjad mutatod. Ott a pont és a szégyen. Hiába teszed hozzá a magadét nap mint nap ahhoz az ideához, amit jobb világnak nevezel, ha már abban a pillanatban inflálja minden jó szándékodat az emberi ostobaság, a provokáció, vagy csak a rossz lapjárás s mindaz, amire valójában a büdös életben nem lesz ráhatásod. Mondjuk, használhatod a golyós dezodort mindhalálig hited szerint – ami nem más, mint önbecsapás –, ezzel semlegesítve a körülbelül naponta épített kínai szénerőművek hatását.
Jó ember. Számos olyan embert ismerek/-tem, akikkel ha beszélgetek/-tem, arra kell/-ett rájönnöm: semmit sem érzékelnek a valóságunkból és fizikai fájdalmat okoz annak az egoista sötétségnek a bevilágítása, amiben élnek. Egyet megtanultam: a gyűlölködésből nem lesz sem szeretet, sem empátia, ha valakinek rossz a lelke, azt meg nem változtatod. Csak azt fogadják be, ami számukra hasznos vagy előnyös. Számos olyan ember él körülöttünk, aki bátran keresztül- és átlép bárkin. Akkor is megteszik, ha a test már kihűlt. Miközben látszatra ezen mechanizmusok ádáz ellenségei – engem nem tudnak meggyőzni saját nagyságukról. És közben osztják tanácsaikat a jó életről, megmondják neked, hogy mit csinálsz rosszul, s hogy miért nem passzolsz a jelenlegi trendekbe. Miért vagy béna, miért kell neked lenned az erősebb kutyának, mert annak ugye előjogai vannak. Sokszor a leghangosabb kutyák a leggyengébbek. Közben degeneráltak bombázzák úton-útfélen gyermeked még mindent magába szippantó tudatát és lelkét, te pedig azon aggódsz, hogy képes vagy-e megfelelni férfiúi/női szerepeidnek.
Ember tudsz-e maradni egy olyanná váló világban, ahol hátrányosan vagy megkülönböztetve, ha jó ember vagy?
És a szerkezet forog tovább, azt ugyan semmi meg nem állítja. Mégsem maradhatunk tétlenek. Elfáradhatunk, kiéghetünk és sírhatunk. Mindent lehet, csak feladni nem.
