Minél többet olvasok a témáról – most épp az Udavacstvo (Besúgás) című, szlovák nyelvű antológiát –, annál inkább úgy tűnik: a kommunista Csehszlovákia a besúgók országa volt. Bár e tekintetben nyilván nem érte utol az NDK-t, ahol a Stasi a nyolcvanas években 97 ezer embert foglalkoztatott, és további 173 ezren dolgoztak neki külsősként.
Az egykori keletnémet ellenzék emblematikus alakjának, Sascha Andersonnak kulcscsomóval verték a veséjét, mielőtt beleegyezett volna, hogy a titkosrendőrség ügynöke lesz.
Nádas Péter írja egy esszéjében (Szegény, szegény Sascha Andersonunk), hogy amíg nem kerülünk hasonló helyzetbe, addig nem tudjuk megmondani, mi hogyan viselkednénk. Persze sokunkban él az a romantikus elképzelés, hogy jobb hősként meghalni, mint erkölcsi hullaként élni tovább, írja Nádas, de ahelyett, hogy seggfejnek neveznénk mindenkit, aki együttműködött az állambiztonsággal, inkább nézzünk tükörbe, és vizsgáljuk meg, morális ítéleteink visszaigazolhatók-e saját életünkkel, a besúgókat pedig bízzuk saját lelkiismeretükre – és örüljünk neki, hogy a mi vesénket még senki sem verte le kulcscsomóval.
Ennek éppenséggel örülök, de nem ezt nevezik erkölcsi relativizmusnak?
Keddenként műsort vezetek a felvidéki Pátria Rádióban. Legutóbb Takács Tibor történésszel készítettem interjút, aki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában folytatott kutatásai alapján Szoros emberfogás címmel írt könyvet a futball és a kommunista állambiztonság kapcsolatáról. Tényeket közöl. Elmondja, hogy akadt olyan beszervezett futballista (Novák Dezső), aki arra kérte megbízóit, „segítsék elő a válogatott keretbe való bekerülését”, s volt olyan világbajnoki selejtező (1969 májusában: Magyarország–Csehszlovákia 2:0), amely előtt az állambiztonságiak azért találkoztak Sós Károly szövetségi kapitánnyal, hogy elbeszélgessenek vele a csapat-összeállításról – vagy ahogy a belső elhárítás 2/b alosztálynak a magyar labdarúgás operatív helyzetéről írott jelentésében szerepel, „segítsenek neki megoldani válogatási gondjait”.
