Azok a keresztények, mondja Schönborn egy interjúban, akik Európa iszlamizálódásától rettegnek, mintha nem bíznának saját hitük erejében, mintha nem hinnének abban, hogy a szeretet mindent legyőz. S ha az iszlamizálódás veszélyére úgy reagálunk, hogy falakat emelünk és bezárkózunk, vajon nem a kereszténység lényegét áruljuk-e el, a humanizmust, a szolidaritást, a felebaráti szeretetet, tehát éppen azokat az értékeket, amelyek miatt otthonunknak érezzük Európát?
Zoltán Gábor új regényét, az Orgiát olvasom. A szerző levéltári kutatások alapján dolgozta föl a nyilas terror történetét. Könyve felkavar, mert általa ismét megtudunk valamit magunkról, az elhallgatott, kibeszéletlen múltunkról, a bennünk rejlő gonoszról. Megtudjuk például,
hogyan kell lakótársi feljelentés alapján razziázni;
hogyan kell zsidókat, zsidóbújtatókat, angolbarátokat levadászni, majd különös kegyetlenséggel megkínozni;
hogyan kell kiszolgáltatott embereket mások szeme láttára mezítelenre vetkőztetni, s rajtuk „anatómiai differenciákat” keresni;
hogyan kell hatóságilag nemi szervet vizsgálni („bőrokmány!”);
hogyan kell zabrálással, szadista perverziókkal és gyilkossággal helyrezökkenteni, úgymond, a társadalmi rendet;
hogyan kell nőket élvezeti cikként használni, rajtuk csoportos nemi erőszakot alkalmazni;
hogyan kell mindezt kárörvendőn végignézni a szomszéd lakás ajtajából, a gangról;
hogyan kell kombinált fogóval aranyfogat kitépni;
hogyan kell embertársainkat folyóparton sétáltatni, megúsztatni, velük halakat etetni;
hogyan kell, úgymond, átcsoportosítani az életerőt;
hogyan kell gumibottal deflorálni fiatal nőket, ha a nemzeti érdek úgy kívánja;
hogyan kell jóízűen falatozni, miközben a szomszédos vallatószobában kalapáccsal verik szét valakinek a heréjét;
s végül: hogyan kell menteni az irhánkat, elfordítani a tekintetünket és tudomást sem venni a gyalázatról.
Attól tartok, igaza van a szerzőnek, amikor azt mondja: amit az Orgiában elénk tár, az sajnos nem deviancia. Hanem az emberi természet.
