Nászút

Bevezetés az egyetemes boldogságtanba, kezdőknek. Franciaországi napló.

Nastassja Kinski a peronon áll,
a peronon áll, és engem vár.
Úgy látszik, hogy mégis
szép lesz ez a nyár.
(Őz Zsolt – Vidámpark)

Hazaértem, tizennyolc napos franciaországi futballtúra után. Édes hazám, fogadj szívedbe, et cetera.

A haza végül egy ingerült kalauznő képében sietett elém a hegyeshalmi vasútállomáson. Hanglejtése, nyers modora, odavakkantott válasza ébresztett rá, hogy ez már itt K-Európa.

Futballtúra? Nem ez a jó szó. A nászút már inkább. Mert bizonyos értelemben tényleg az volt. Nászút. A magyar foci és én, kéz a kézben, mosolyogva; Bordeaux-ban, Marseille-ben, Lyonban és, igen, még a nullnégyes Toulouse-ban is. Két szerelmespár, mindig együtt jár. (Bár ezt sosem értettem: hogyhogy két pár? Itt valami logikai gubanc van, nem? Mit szólna ehhez apám helyett apám, Gottlob Frege? Na mindegy. Mellékszál.)

Egy szerelem beteljesedése – ez volt Franciaország. Harminc év reménytelen udvarlás után kaptam egy kis mámort a magyar futballtól. És jó volt, jaj, nagyon-nagyon jó! Befaltam, éhesen, mohón, korgó gyomorral. Behabzsoltam.

Lehet, hogy egyszeri csoda volt. Nem kizárt. Hogy az Úristen, aki mindeddig az állhatatosságunkat tesztelte (vö.: Teremtés könyve, 22:1-24), most úgy döntött, ennyi nélkülözés után megajándékoz bennünket egy kis futballsikerrel, egyszer már végre a mi szomorú szívünk is hadd örüljön. Örült is. Örült, jóllakott. Minden nagyon finom volt. (S ne vedd tolakodásnak, Uram, de a legmélyebb tisztelettel érdeklődnék afelől, hogy nem lehetne-e… izé, repetázni?)

Kérdezik, hogy milyen volt mindezt megélni ott kint. Nem tudom, mondom. Könnybe lábadt szemmel énekeltem a Himnuszt. Én, a punk. Ilyen volt. Giccsgyanús érzések rohantak le, de mit tegyek. Meghatottság? Büszkeség? Fogalmam sincs. Nem végeztem önanalízist. Egyszerűen csak örültem. Átadtam magam az érzésnek. Jólesett. Ez minden.

Bevezetés az egyetemes boldogságtanba, első fejezet, kezdőknek.

Toulouse-ról is szólni kellene. A képregényboltról. A francia–ír meccs alatt elnéptelenedett, üres utcákról. A lovacskás körhintáról. A Vak Tigrishez címzett kocsmáról, ahol zúzós francia garázsmetál ugráltatta a poharakat. Vagy a szenzációs bio-öko-vega étteremről a Saint-Pierre téren. Meg a drogdílerről, aki a pitbulljával sétált a Garonne folyó partján. Szólni kellene a lányról, aki lehunyt szemmel gitározott a Rue Lafayette sarkán, és azt énekelte: „Nothing’s gonna hurt you, baby.”

Szólni kellene a tüntetésről is, amikor jókedvű anarchisták vonultak a körúton, és harcba hívták a munkanélkülieket, a napszámosokat, az idénymunkásokat, a papírral nem rendelkezőket, a kirekesztetteket & az állam által üldözötteket, egy teherautó platójáról zene szólt (ugyanaz a dal, mint az Adéle élete c. filmben a tüntetésen, „On lache rien!”), mindenki tánclépésben haladt, én is beálltam a menet végére, velük ütöttem a taktust. Világ anarchistái, egyesüljetek.

Nem írtam még a legnagyobb francia sportlapról, a L’Equipe-ről sem, amely Az Izland Elleni Iksz másnapján csupán egyetlen szűk oldalt szentelt a csodának, de ötöt a Toulon–Montpellier-rögbimeccsnek. (Chauvin francia volt, ha nem tévedek.)

Mi jelentette a csúcspontot? Talán a marseille-i meccs utáni dalfesztivál a miniatűr lakásban, nyitott ablaknál. A nyolcvanas évek underground slágerei négyünk előadásában (közreműködött: a Rhone-völgyi borvidék). Volt AE Bizottság („ó-ó-ó, a Milarepa-verzió!”), Pál Utcai Fiúk („Eljött a hajnal, elébe mentem…”), Balaton („Harang a rangod…”), és hajnali háromkor dühös francia káromkodás a szomszédból, hogy „keszkösze”, mi ez a szörnyű lárma!?

Mi lett volna. Kamaszkorunk újraélése.

Ha nem félnék a nagy szavaktól, zárszóként Montpellier és Lyon életöröméről írnék, az ott megtapasztalt szabadságról, bár ez így nyilván pontatlan. Mindegy. Nem tudom, ki rendezte az elmúlt két-három hetet, de jár neki egy Arany Medve & Arany Pálma & Oscar kombó, azt hiszem.

Franciaországi napló (1.) – Mennyország tourist!

Franciaországi napló (2.) – „Ne akard megtudni, milyen a marseille-i fogda!”