Szólni kellene a tüntetésről is, amikor jókedvű anarchisták vonultak a körúton, és harcba hívták a munkanélkülieket, a napszámosokat, az idénymunkásokat, a papírral nem rendelkezőket, a kirekesztetteket & az állam által üldözötteket, egy teherautó platójáról zene szólt (ugyanaz a dal, mint az Adéle élete c. filmben a tüntetésen, „On lache rien!”), mindenki tánclépésben haladt, én is beálltam a menet végére, velük ütöttem a taktust. Világ anarchistái, egyesüljetek.
Nem írtam még a legnagyobb francia sportlapról, a L’Equipe-ről sem, amely Az Izland Elleni Iksz másnapján csupán egyetlen szűk oldalt szentelt a csodának, de ötöt a Toulon–Montpellier-rögbimeccsnek. (Chauvin francia volt, ha nem tévedek.)
Mi jelentette a csúcspontot? Talán a marseille-i meccs utáni dalfesztivál a miniatűr lakásban, nyitott ablaknál. A nyolcvanas évek underground slágerei négyünk előadásában (közreműködött: a Rhone-völgyi borvidék). Volt AE Bizottság („ó-ó-ó, a Milarepa-verzió!”), Pál Utcai Fiúk („Eljött a hajnal, elébe mentem…”), Balaton („Harang a rangod…”), és hajnali háromkor dühös francia káromkodás a szomszédból, hogy „keszkösze”, mi ez a szörnyű lárma!?
Mi lett volna. Kamaszkorunk újraélése.
Ha nem félnék a nagy szavaktól, zárszóként Montpellier és Lyon életöröméről írnék, az ott megtapasztalt szabadságról, bár ez így nyilván pontatlan. Mindegy. Nem tudom, ki rendezte az elmúlt két-három hetet, de jár neki egy Arany Medve & Arany Pálma & Oscar kombó, azt hiszem.
Franciaországi napló (1.) – Mennyország tourist!
Franciaországi napló (2.) – „Ne akard megtudni, milyen a marseille-i fogda!”
