Bálint fotográfus, Pierrot teherautó-sofőr, birkákat fuvaroz. Mindketten vidéken élnek, Franciaországban, Roquefort közelében. Birka tehát van is, lesz is bőven. Egy esküvőn találkoztak, egy kis faluban. A násznépből Pierrot volt az egyetlen, aki nem nagyon foglalkozott az öltözetével egy fehér inget kivéve, amely viszont megbújt a bőrdzseki és a kapucnis alatt. Délután beszédbe elegyedtek, este elkészült a kép. Természetes fény nélkül, a faluház plafonján lévő neonok kihagyásával, kis kézi ledlámpával a mellékhelyiségben, a ki-be mászkáló emberek között. Pierrot nézése különösen erős. Tekintetes úr. Az első tíz tippben nem lenne benne, hogy mivel foglalkozik. Az is lehet, hogy valójában nem is ilyen. Hogy a Bálinttól lett ilyen. A külső ember a belső ember képmása, és az arc – az egész jellem kifejezője és leleplezője – önmagában is eléggé valószínű feltételezés, következésképp biztonságos kiindulópont, ezt igazolja az a tény is, hogy az emberek boldogan néznek meg bárkit, aki hírnevet szerzett magának. A fénykép kínálja kíváncsiságunk legtökéletesebb kielégítését. Ezt Schopenhauer mondta. A helyzet azóta nem sokat változott, legfeljebb annyiban, hogy az emberek boldogan nézegetnek olyanokat is, akik még tizenöt percre sem szereztek hírnevet maguknak. Egészen addig persze, amíg híresek nem lesznek egy fényképész által. Kiállításon, gyűjteményben, albumban, az Instagramon. Ha a portré jó. Ha nagyon jó. Reggel beszéltem Bálinttal telefonon, azt mondta, elképzelhető, hogy esetleg Marseille-be költözik a családjával. Őt ismerve néhány hét múlva már Kalasnyikovval rohangáló gengsztereket fényképezne. Este mintegy véletlenül a következőket olvasom Henri Cartier-Bressontól: „Marseille-be mentem. Megélhetésem kitelt szerény apanázsomból, és örömmel dolgoztam. Épp akkor fedeztem fel a Leicát. Saját szemem meghosszabbítása lett, és nem váltam meg tőle, mióta rátaláltam. Naphosszat róttam az utcákat, felajzottan és ugrásra készen, elszántan, hogy »lecsapjak« az életre: legelevenebb pillanatában akartam konzerválni. Mindenekelőtt arra vágytam, hogy egyetlen fénykép határai között ragadjam meg a teljes lényegét valamely helyzetnek, mely a szemem láttára bontakozik ki.”
Mindez nagyjából Bálintról és a portréiról is elmondható. A Leicát lecseréljük egy telefonra, és már ott is vagyunk. A saját szem meghosszabbításának végeredménye a másik ember szeme. A másiké, akivel immár egyformák vagyunk. Ez teszi lehetővé, hogy egy vadidegen ember portréját elhelyezzük a lakásunk falán. Ez a fényképezés morális és esztétikai küldetése is lehet akár, és annak beteljesülése.
A saját szem meghosszabbításáról még A hetvenes évek közepén a nagy nyugati lapokban futott egy fényképezőgép hirdetése. Ogilvy stílusteremtő, nagy korszaka volt ez, a letisztulásé. Egy kép, viszonylag sok szöveg, mert az idő még lassabban haladt, „volt idő” fókuszálni, exponálni. Az első mondata: Nehéz megmondani, hol ér véget az ember, és hol kezdődik a gép. Cartier-Bresson nem hiába hasonlítja magát mint fotográfust a zen íjászhoz. Ez már a tudás nélküli tudás birodalma, ahol te vagy a céltábla még és már a „rálövés” előtt. Így válik eggyé Bálint és Pierrot.
