Mindez nagyjából Bálintról és a portréiról is elmondható. A Leicát lecseréljük egy telefonra, és már ott is vagyunk. A saját szem meghosszabbításának végeredménye a másik ember szeme. A másiké, akivel immár egyformák vagyunk. Ez teszi lehetővé, hogy egy vadidegen ember portréját elhelyezzük a lakásunk falán. Ez a fényképezés morális és esztétikai küldetése is lehet akár, és annak beteljesülése.
A saját szem meghosszabbításáról még A hetvenes évek közepén a nagy nyugati lapokban futott egy fényképezőgép hirdetése. Ogilvy stílusteremtő, nagy korszaka volt ez, a letisztulásé. Egy kép, viszonylag sok szöveg, mert az idő még lassabban haladt, „volt idő” fókuszálni, exponálni. Az első mondata: Nehéz megmondani, hol ér véget az ember, és hol kezdődik a gép. Cartier-Bresson nem hiába hasonlítja magát mint fotográfust a zen íjászhoz. Ez már a tudás nélküli tudás birodalma, ahol te vagy a céltábla még és már a „rálövés” előtt. Így válik eggyé Bálint és Pierrot.
