2006: és Zidane bólintott

Olaszország negyedik vb-győzelme a patriotizmus hevületében izzó Németországban.

Nyolc évvel ezelőtt Németország egy hónapra átváltozott Futbóliává. Az szinte természetes, hogy a németek kiváló tornát rendeztek. Az infrastruktúra – beleértve a stadionokat, a közlekedést, a szálláshelyeket – kifogástalan volt, a kereskedők nem akartak évekre meggazdagodni a világbajnokságból, beérték a normál profittal, minden gördülékenyen működött, ahogy azt Németországtól az ember elvárja.

Ezenfelül azonban a németek új arcukat is megmutatták. A vb idejére teljesen átadták magukat a patriotizmusnak, egy emberként szurkoltak a labdarúgó-válogatottnak. Bármerre jártunk az országban, az autók mindenfelé fel voltak lobogózva, a szurkolói zónák dugig megteltek – az egyenes kieséses szakaszban a német meccsek idejére Berlinbe, az Unter den Lindenen kijelölt szurkolói zónába egymillió rajongó utazott fel a környékről –, olyan témákról is nyíltan lehetett beszélni, amelyek egyébként tabunak számítanak a szürke hétköznapokon.

Franz Beckenbauer szinte minden meccsen megjelent – leszámítva természetesen az utolsó csoportfordulóban az egy időben megrendezett találkozókat –, helikopterrel röpködött az országban, majd az élményeiről a vb után a Bild nevű bulvárlapnak adott interjút. A „Császár” arról beszélt, Németország, volt alkalma megtapasztalni, gyönyörű, de kicsit aggasztja, hogy a bevándorlók képesek lesznek-e beilleszkedni a társadalomba. A vb előtt és után egy hónappal ez a mondat kivágta volna a biztosítékot, de akkor belefért.

Mondhatnánk, még szép, hogy a rendező ország fokozottan átéli a világbajnokság hangulatát. Csakhogy a németek 1974-ben a vb-győzelem dacára sem mertek ennyire önfeledten ünnepelni. Érdemes megnézni az archív felvételeket, még a döntőben sem lobogtak a német zászlók.

A teljes boldogsághoz csak a vb-arany hiányzott, amit az olaszok eloroztak a házigazdák elől. Ami az egymás elleni elődöntőt illeti, teljesen megérdemelten. A hosszabbítás hajrájában előbb Grosso, majd Del Piero mattolta Lehmannt, így lett 2-0 a vége.

Nyolc évvel ezelőtt is kiderült, hogy az olaszok a formaidőzítés nagymesterei, s jól viselik a feszült helyzeteket. A nyolcaddöntőben nagyon megszenvedtek az újonc ausztrálokkal, Materazzit kiállították – aki aztán a döntőre tért vissza a legjobbkor –, Totti a rendes játékidő ráadásában, a 95. percben vágta be a győztes találatot.

A negyeddöntőben az ukránokat kiütötték 3-0-ra, az elődöntőről szóltunk, a döntőben aztán jöttek a franciák – Zinedine Zidane vezérletével.

Zizou az idény során nem mutatott valami fényes formát a Real Madridban, sőt már az előzőben sem, aligha véletlen, hogy a királyi gárda sem villogott, 2003 és 2006 között semmit sem nyert. Zidane előre bejelentette, hogy a világbajnokság után visszavonul, a vb-n azonban még beírta magát a sportág halhatatlanjainak sorába – ha korábban nem tette volna meg. Gyors és friss volt, igazi vezére a francia válogatottnak. A brazilok elleni negyeddöntőben élete egyik legjobb meccsét játszotta, alázta a brazilokat, parádés gólpasszt adott Henrynak, Pelé egyszerűen csak mágusnak nevezte.

A döntőben tehette volna fel a koronát addig teljesítményére, sőt egész pályafutására, ám elvesztette a fejét.  Noha a 7. percben 11-esből vezetést szerzett, Materazzi a 19.-ben egyenlített. Később is ez a duó határozta meg a találkozót. Materazzi az egész meccsen provokálta Zidane-t, aki a hosszabbításban, a 110. percben elvesztette a fejét, s az olasz hátvéd mellkasába fejelt. Villant a piros lap – dicsőség helyett szégyen.

Az esetet elemezve később kimutatták, hogy a döntő játékvezetője, a tornán már ötödik mérkőzését vezető argentin Horacio Elizondo nem látta Zidane akcióját, a negyedik játékvezető figyelmeztette, aki valószínűleg csak a tv-visszajátszás során vette észre a szabálytalanságot. Ezt persze nem vallotta be, sőt a FIFA is a mai napig mélyen hallgat a döntés hátteréről, hiszen a bírók nem vehetnek igénybe technikai segítséget.

A büntetőpárbajt aztán az olaszok magabiztosan nyerték meg, Pirlo, Materazzi, De Rossi, Del Piero és Grosso lába sem remegett meg, a túloldalon viszont Trezeguet hibája végzetesnek bizonyult.

Olaszország a tartalékait felélve világbajnok lett, aztán megindult a romlás útján. 2006-ban is bundabotrány tépázta meg az olasz futballt – a Juventust kizárták a másodosztályba –, amit a botrányok újabb és újabb hulláma követett.

De 2006-ban még Olaszország volt a legjobb, negyedik vb-címével az örökrangsorban feljött a második helyre Brazília mögé.

Brazília üres kézzel távozott Németországból, de Ronaldo azért rúgott három gólt, amivel 15-re növelte vb-találatai számát, s megelőzte az addigi rekorder német Gerd Müllert.

A horvát Josip Simunic egyedi bravúrt hajtott végre, egy meccsen három sárga lapot is begyűjtött. A Horvátország–Ausztrália (2-2) csoportmeccsen az angol Graham Poll a második sárga után „elfelejtette” kiállítani, a harmadik után azonban nem adott kegyelmet.

Németországban játszották a világbajnokságok történetének „legszínesebb” mérkőzését. A Portugália–Hollandia (1-0) nyolcaddöntőben az orosz Valentyin Ivanov 16 sárga és 4 piros lapot osztott ki, amiben az a különleges, hogy lényegében az összes lapot indokoltan mutatta fel.

2006, Németország

Csapatok száma: 32

Döntő: Olaszország–Franciaország 1-1 – 11-esekkel 5-3
Berlin, Olimpiai Stadion, 69 000 néző. Vezette: Elizondo (argentin)
Olaszország: Buffon – Zambrotta, Cannavaro, Materazzi, Grosso – Gattuso, Pirlo – Camoranesi (Del Piero, 86.), Totti (Iaquinta, 61.), Perrotta (De Rossi, 61.) – Toni
Franciaország: Barthez – Sagnol, Thuram, Gallas, Abidal – Vieira (Diarra, 56.), Makélélé – Ribéry (Trezeguet, 100.), Zidane, Malouda – Henry (Wiltord, 107.)
Gól: Materazzi (19.), ill. Zidane (7. – 11-esből)
Kiállítva: Zidane (110.)
A bronzmeccs: Németország–Portugália 3-1
Gólkirály: Miroslav Klose (német) 5 góllal