„Már megint a kannibál”, „Búcsú fognyomokkal”, „Isten foga”. Ilyen és ehhez hasonló szalagcímekben csócsálja Luis Suárez kedd esti harapását a világsajtó. Az uruguayi csillag az olasz hátvéd Giorgio Chiellini vállába „mart bele” a sorsdöntő Olaszország–Uruguay csoportmérkőzés hajrájában. Nem először tett így: a chelsea-s Branislav Ivanovic és a PSV-s Otman Bakkal teste a bizonyíték rá. A FIFA már vizsgálja az esetet, és Suárez akár komoly eltiltást is kaphat.
Suárez harapásáról a Brazíliából tudósító Novák Miklós kollégánk is megemlékezett.
A vb legtahóbb megmozdulásairól készített összeállításunkat itt találja.
A nemzetközi szövetség mellett a pszichológusokat is komolyan foglalkoztatja a harapás. Egyesek csalódottságról, dühről beszélnek, mások a dominancia, a birtoklásvágy kifejeződéseként magyarázzák a sokkoló tettet. A támadó nem az a kifejezetten békés típus: 16 éves korában az uruguayi Nacional ifijátékosaként lefejelt egy bírót, miután piros lapot kapott, és a korábbi harapások mellett egyszer bőrszíne miatt gúnyolta a Manchester Unitedben játszó Patrice Evrát.
Az indulatkezelés igen szokatlan zavaráról van szó – magyarázza Suárez esetét dr. Lénárt Ágota. Mint a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának docense mondja, a pszichológia a körülmények hatalmának nevezi az olyan helyzetet, amikor a viselkedési szabályok kikerülnek a kontroll alól, és felszabadulnak az indulati fékek. Egy világbajnoki csoportmeccs idején nem meglepő, hogy a nyomasztó tét miatt megváltozott tudati állapotba kerül a futballista. Ilyenkor az úgy nevezett áramlatélményt, az euforikus állapotot az ember sokszor teljesen másképp éli meg, utólag nem is mindig emlékszik bizonyos eseményekre.
Luis Suárez esetében arról lehet szó, hogy az érzelmi kontroll csökkenésével akadályoztatás, vagyis frusztráció alakult ki. Ez többféle végkifejlethez vezethet: regresszió esetén mondjuk az uruguayi békésen visszaülhetett volna a kispadra, ami, valljuk be, kevésbé tűnik életszerűnek. Ha asszertív módon reagált volna Suárez, akkor – mint a sportpszichológus kifejti – mondjuk ellöki vagy szóban bántalmazza ellenfelét, de nem ez történt: harapott, ami egészen egyedi kifejeződése az agressziónak.
Hogy súlyos devianciáról lenne szó? Lénárt Ágota szerint nem lehet tudni, hogy mennyire komoly az eset. Mike Tyson ökölvívó fülharapós esetére utalva megjegyzi: bár a futballista eddig csak felületi sérülést okozott ellenfeleinek, ki tudja, holnap mekkorát harap? Azt ugyanis nem lehet pontosan tudni, hogy miből fakad az agresszió e furcsa megnyilvánulása, milyen mélylélektani állapot áll Suárez tette mögött. Nem lehet kizárni, hogy az uruguayi gyermekkorában egyszer vagy sorozatosan olyan helyzetbe került, amikor a harapás életmentőnek bizonyult. A csatár egy hétgyermekes család negyedik fiókájaként látta meg a napvilágot az uruguayi Saltóban, és Montevideóba költözésüket követően vélhetőleg nemcsak a futball alapjait sajátította el az utcán, hanem az önvédelmi módszereket is.
Nagy kérdés, hogy megváltoztatható-e Luis Suárez szélsőséges viselkedése. Mint a sportpszichológus hangsúlyozza: itt nem a tünetet kell „lelőni”, hanem tettének okát kell feltárni, majd korrekciós élményt előidézni. Ennek lényege, hogy újra el kell képzelnie a megtörtént eseményt – a Chiellinivel történt ütközést – , és új utat szabva neki másként befejezni. Ily módon le lehet vezetni az érzelmi feszültséget, és ha ezt begyakorolja, legközelebb nem harapni fog, hanem mondjuk egy vérfagyasztót ordítani.
