Szerdán akadt olyan dél-amerikai lap, amelyik arról ír, hogy ez az 1–7 gyakorlatilag feledtette a Maracanazót, a brazilok Irapuatóját. 1950-ben a döntetlen is elegendő lett volna a furcsa lebonyolítású, körmérkőzéses vb-döntőben, de Augustóék egyetlen góllal alulmaradtak, így az ezüstérmet kapták az arany helyett, hazai pályán. A brazilok nemzeti tragédiaként élték meg azt a találkozót, tegnap viszont a pokol eggyel mélyebben található bugyrával ismerkedhettek meg. Sem ők, sem a sportvilág nem gondolta volna, hogy ez lehetséges, főleg nem ilyen módon.
Amit Brazília tegnap kapott, annak feldolgozásához nem sok futballválogatott tudna tanáccsal szolgálni, még ha az elmúlt évtizedek nagy csapataihoz fordulnának, akkor sem. Mi magyarok azért tudnánk mesélni, de sajnos már másik kategóriába soroltuk magunkat. Vb-döntőben vagy elődöntőben még egyetlen válogatott sem kapott ki hat góllal. Ha visszautazunk az időben, az ilyen magasságokban járt válogatottak közül újfent csak a selecao jegyez megközelítő különbségű vereséget, mégpedig Franciaország ellen, a ’98-as fináléban.
Az egyszeres világbajnok Luiz Felipe Scolari vezette tizenegy minden alkalommal teljes egységben, összekapaszkodva vonult ki a meccsekre a játékoskijáróból, a himnuszt pedig olyan átéléssel hasította, mintha már a spirituszért is vb-címet osztanának. A keddi meccsen mintha temetői menetként lépdeltek volna ki a gyepre: egymás vállát fogva, komótosan. Gyászolták Neymart, akinek a nevével ellátott molinót Júlio César és David Luiz görcsösen szorította a himnusz alatt. Látszott, hogy mindent egy lapra tesznek fel, 200 millió embernek játszanak, és jaj nekik, ha elbuknak. Mindezt játékmesterük és csapatkapitányuk nélkül. Mindent vagy semmit játszottak, de ezúttal egy olyan ellenféllel szemben, mely egészen más motivációval érkezett.
A német szövetség (DFP) hat hónap alatt, 1,5 millió euróért felépített egy falut – Campo Bahia – egy természetvédelmi övezet közepén, ahol tökéletes nyugalomban tölthették idejüket a válogatott játékosai. A világbajnokság előtt egy külön bizottság vizsgálta a korábbi tornák eredményeit, fókuszban persze a német csapatéval, a legapróbb részleteket is összegyűjtötték, és elemzésre kínálták a stábnak. A befektetett pénz meghozta gyümölcsét. Nem úgy, mint a túloldalon, ahol a házigazdát folyamatosan a gigászi – közel 3,6 milliárd dolláros –, és igencsak feketéllő stadionépítési pénzek miatt támadták, amit vélhetőleg még a vb-arany is csak mértékkel árnyalt volna. (A legmókásabb a beruházások közül talán a Boa Vistában mintegy 100 millió reálból felújított aréna, amit egyébként egyetlen válogatott sem használt, és ahol mellesleg alig lézengenek a bajnokikon.)
Joachim Löw a tőle megszokott módon készítette fel legénységét a brazil körülményekre, és persze a meccsekre. Mindez vegytisztán látható volt a németek minden mozdulatán a kezdő sípszótól kezdve. A jellemzően tiki-takával kevert labdatartásra épülő rendszer helyett ezúttal a kontrajátékból tartottak bemutatót. Olyan eleganciával váltottak egyik szisztémáról a másikra, mintha mindig is ezt tervezték volna. Hidegvérű profizmus volt ez, pontosan úgy, ahogy azt a németektől eddig megszoktuk, és ahogy vártuk most is.
A harmadik német gólnál – melyhez hasonlót sokat látni a Városliget betonos dühöngőiben – már érezni lehetett, hogy ha Scolari nem nyúl bele a meccsbe, a léket kapott vezérhajó hamar elsüllyed. A mester azonban meg sem próbálta megmenteni tanítványait, akik egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantak, és végül ott értek talajt, ahol már senki sem gondolta, hogy koppanni lehet. Az utolsó három találatot a Nationalelf úgy ünnepelte, mintha edzőmeccsen lenne. Az ember hitetlenkedve nézte, hogyan fordul ki a sarkából a világ: a futball művészeit saját országukban oktatták modern labdarúgásból. Mintha véget ért volna ezzel egy korszak a futballtörténelemben, nem véletlenül vonnak most sokan párhuzamot az angol-magyar 6:3-al.
A lefújást követően az ideiglenes csékát, David Luizt vigasztaló Thiago Silva arcát is könnyek áztatták, ahogyan a stadiont még el nem hagyó szurkolókét és a tévé előtt ülő honfitársakét is. S hogy hogyan fogja magát összeszedni a selecao a bronzmeccsre? Ha rajta múlik, sehogy, ebből a vereségből ugyanis nem lehet felállni. Persze sok múlik majd azon, mennyire verik szét a másik elődöntőben az érkező ellenfelet.
A rekordvereség egyben 21. századi mérföldkő is. Nem valószínű, hogy a közeljövőben bárki ekkora különbséggel páholja majd el Brazíliát, de vb-elődöntőben sem sűrűn várható hatgólos győzelem bármelyik meccsen. Ennél is kisebb a valószínűsége, hogy nem zavarják szét a csapatot, és küldik olyan messze a válogatottól Scolarit, amennyire csak lehetséges. Az 1–7 egyben azt jelenti, hogy a selecao csupán megközelíteni tudta a 90-es évek végén, 2000-es évek elején látott Ronaldo-, Ronaldinho-, Rivaldo-, Roberto Carlos- és Cafu-féle csodagárdát. A 12 éve vb-aranyra áhítozó sárga-kékek bebizonyították maguknak és a világnak, hogy nem a döntőbe valók, sőt lehet, hogy semleges helyszínen még a legjobb négyig sem jutnának. Maradnak azon a szinten, ahol 2002 óta járnak.
A Le Parisien a történelmi meccs apropóján azt írja: ennek a drámának súlyos következményei lehetnek. Emlékezzünk Andrés Escobar kolumbiai védőre, aki öngólt vétett a válogatottban az 1994-es vébén, mellyel csapata kiesett a tornáról. Hazautazását követően 12 lövéssel végeztek vele. Gyilkosa a dél-amerikai riporterek gólörömét imitálva góóóóóóóól! felkiáltással oltotta ki az életét. Reménykedjünk benne, hogy Marcelóék megússzák vesszőzéssel és száműzetéssel.
