Joachim Löw a tőle megszokott módon készítette fel legénységét a brazil körülményekre, és persze a meccsekre. Mindez vegytisztán látható volt a németek minden mozdulatán a kezdő sípszótól kezdve. A jellemzően tiki-takával kevert labdatartásra épülő rendszer helyett ezúttal a kontrajátékból tartottak bemutatót. Olyan eleganciával váltottak egyik szisztémáról a másikra, mintha mindig is ezt tervezték volna. Hidegvérű profizmus volt ez, pontosan úgy, ahogy azt a németektől eddig megszoktuk, és ahogy vártuk most is.
A harmadik német gólnál – melyhez hasonlót sokat látni a Városliget betonos dühöngőiben – már érezni lehetett, hogy ha Scolari nem nyúl bele a meccsbe, a léket kapott vezérhajó hamar elsüllyed. A mester azonban meg sem próbálta megmenteni tanítványait, akik egyre mélyebbre és mélyebbre zuhantak, és végül ott értek talajt, ahol már senki sem gondolta, hogy koppanni lehet. Az utolsó három találatot a Nationalelf úgy ünnepelte, mintha edzőmeccsen lenne. Az ember hitetlenkedve nézte, hogyan fordul ki a sarkából a világ: a futball művészeit saját országukban oktatták modern labdarúgásból. Mintha véget ért volna ezzel egy korszak a futballtörténelemben, nem véletlenül vonnak most sokan párhuzamot az angol-magyar 6:3-al.
A lefújást követően az ideiglenes csékát, David Luizt vigasztaló Thiago Silva arcát is könnyek áztatták, ahogyan a stadiont még el nem hagyó szurkolókét és a tévé előtt ülő honfitársakét is. S hogy hogyan fogja magát összeszedni a selecao a bronzmeccsre? Ha rajta múlik, sehogy, ebből a vereségből ugyanis nem lehet felállni. Persze sok múlik majd azon, mennyire verik szét a másik elődöntőben az érkező ellenfelet.
