Bár korai végeredményt hirdetni, Louis van Gaal valószínűleg megnyerte a szövetségi kapitányok labdarúgó-világbajnokságát. Ettől persze még minden további nélkül kieshet szerdán a holland válogatott Argentínával szemben, de a Costa Rica elleni negyeddöntő 120. percében, a tizenegyespárbaj előtt kapust cserélni – a „hidegen”, vb-tapasztalat nélkül beküldött Tim Krul kétszer is hárított – elképesztő edzői húzás volt. Mondhatnánk példátlant is – ám akár a magyar sport történelméből is sorolhatunk hasonló eseteket.
Jasper Cillessen lefelé jövet dühében belespinyózott egy vizespalackba. Nem csoda, hiszen 0–0-ra „hozta” a Costa Rica elleni meccset, a hosszabbítás hajrájában kapitális ziccert védett, józan ésszel képtelenség felfogni, miért kellett lecserélni. Az edzőzsenik azonban rendre feszegetik a józan ész határait, és Louis van Gaalt esetleges, még az ajaxos időkből táplálkozó ellenszenveink dacára e kategóriába sorolhatjuk. Ahhoz, hogy valaki ilyen lépésre szánja el magát, a roppant csavaros elmén túl irigylendő magabiztosság és – bármily meghökkentő – komoly alázat szükséges. A „tutista” tréner ugyanis soha nem adna maga ellen ilyen támadási felületet; ha Krul öt sima gólt kap, Van Gaalt verbálisan keresztre feszítik, míg Cillessennel jóval kevesebbet kockáztatott volna. Csakhogy ő nem a saját érdekeit méricskélte, hanem a csapatéit.
Utóbb Krul fizikai paramétereivel, magasságával, nagyobb fesztávolságával indokolta döntését, de nem kizárt, hogy a riválist is sokkolni akarta, sőt talán az sem, hogy a hosszabbítás során a kispadon Krul már abból készült, egy körrel korábban hova rúgták a büntetőket a karibiak a görögöknek.
További találgatás és hüledezés helyett érdemes felidézni, hogy a magyar labdarúgás történetében is akadt legalább egy, minden külső szemlélő számára érthetetlen kapusváltás. Illovszky Rudolf 1973 tavaszán, a svédek elleni, sorsfordító vb-selejtezőre az amúgy megbízható, de válogatott újonc Bicskei Bertalant állította a háló elé, és az ő fájdalmas hibái is hozzájárultak a 3–3-as döntetlenhez és kiesésünkhöz. Rudi bácsiról pedig, bármilyen remek szakember is volt, bármit is ért el a Vasassal, nekem sajnos mindig ez a fiaskó fog elsőként eszembe jutni.
A vízilabdázókkal három olimpiai bajnoki címet besöprő Kemény Dénes pályaívét ellenben egy kapuscsere emelte a magasba. A sydneyi játékok elődöntőjében, a jugoszlávok ellen ugyanis egyszer csak lekapta a kiváló, de esztendőnként egy „lyukas” mérkőzést produkáló Kószt, és beküldte a zöldfülű Szécsit, akinek onnantól gyakorlatilag nem lehetett gólt lőni. Aztán Pekingben, a harmadik arany felé vezető úton a Montenegró elleni elődöntőben már a rutinos róka Szécsit váltotta fel Gergely Istvánnal, ismét csak tökéletes ráérzéssel.
A kézilabda-irányítóként és edzőként is különleges, fiatalon elhunyt Tóth László egy ízben a lélektani hadviselés csodafegyverét vetette be. Történt, hogy a 2005-ös – magyar bronzzal zárult – férfi junior vb kulcsmeccsén, az ellenfél hetese előtt látványos mozdulatokkal magához intette a kapusát, és hosszasan magyarázott neki. Valójában, mint utóbb kiderült, azt mondta, „Figyeljen, fogalmam sincs, hová fog lőni az ellenfél, de ő azt hiszi, mindent pontosan tudunk róla, nézzen rá, máris annyira elbizonytalanítottuk, hogy biztosan védeni fog” – és védett is.
Mint Krul, kétszer, szombat éjjel. Talán nem nagyobb edzői és játékosbravúrral, de összehasonlíthatatlanul nagyobb nemzetközi visszhanggal.
