Csütörtök esti megérkezésem óta folyamatosan kerestem annak a lehetőségét, hogyan tudnék bejutni Brazília legnépszerűbb klubjához. Két okból is. Egyrészt itt játszott Zico, blogom névadója, másrészt Albert Flórián 1967 februárjában meghívásnak eleget téve két hetet töltött el a Flamengónál, amelynek színeiben két mérkőzésen pályára is lépett.
Majd a guta ütött meg, amikor péntek reggel arról értesültem, hogy Zico az általa alapított akadémián baráti társasággal focizott. Igaz, hogy a létesítmény 50 kilométerre fekszik Riótól, de csak elvergődtem volna valahogy. Hivatalos csatornán – telefon, e-mail cím – lehetetlen volt kapcsolatot teremteni, a sajtóközpontban az egyik Flamengo-őrült önkéntes (Mario César) sietett a segítségemre. Előbb az alelnökhöz (ám ő nem tartózkodott Rióban), majd a sajtófőnökhöz adott elérhetőséget. Utóbbi, bizonyos Felipe Bruno két napon keresztül nem válaszolt a levelemre, majd amikor már feladtam, hétfő délben, az elutazásom előtt néhány órával mégis jelentkezett.
Nosza, szó szerint kiszaladtam a Rio legelegánsabb negyedében, Leblonban székelő klubhoz, ahol az egyesület egyik sajtósa, Pedro Mata és „történésze”, Mario Helvecio Silva Costa fogadott. Körbevezettek a létesítményen, majd a kedvemért előástak két ereklyét. A Flamengo 1967-es garnitúrájából egy mezt, az 5-öst (Mario szerint a Császár 6-osban játszott a klubnál), és azt a szerelést, amelyben Zico először lépett pályára a Flamengóban 1971-ben.
Csak akkor ütött meg másodszorra is majdnem a guta, amikor közölték velem, hogy ha egy órával korábban érkezem, találkozhattam volna Zicóval is. Miért nem szóltak ?
Rio így is felejthetetlen élmény. Akit netán Brazíliába vezérel a sors, próbálja úgy szervezni a látogatást, hogy itt fejezze be az utat. Innen ugyanis nem sok értelme van továbbindulni.
Hacsaknem világbajnoki elődöntők várnak az emberre
