A hagyományos, nyugati orvoslás és az alternatív gyógyászatnak nevezett módszerek mára kis túlzással két táborra osztotta a betegeket. Vannak, akik soha, semmilyen körülmények között nem hajlandók gyógyszereket bevenni és kizárólag a gyógyfüvek és más alternatív módszerek hívei, míg mások a legapróbb fájdalomra is a pirulák után kapnak és azonnal orvoshoz fordulnak egy enyhe megfázás esetén is. Persze nem kell feltétlenül e két végletbe tartozni, hiszen egyik sem nevezhető követendő példának. De azért, hogy elkerüljük a komoly anyagi és egészségügyi ráfizetést – függetlenül attól, mit preferálunk –, lényeges tájékozódni. Egyre gyakoribb ugyanis, hogy haszonszerzés céljából kuruzslók és hatástalan szereket áruló „csodadoktorok” kínálják portékáikat a laikus betegeknek, akik egy súlyos, halálos kór esetén az utolsó reménysugárba kapaszkodva szinte bármit hajlandók kipróbálni. Természetesen nem állítható, hogy bizonyos vitaminok vagy alternatív gyógymódok ne lennének pozitív hatással a szervezetünk működésére, de csodaszerek nem léteznek, és a folyamatosan jelen lévő csalókat nehéz kiszűrni. Íme néhány információ, ami segíthet eldönteni, hogy kuruzslóval állunk-e szemben.
Egy tévéreklám alatt vagy egy internetes hirdetésben egy fehér köpenyt viselő, középkorú férfi áll egy könyvespolc előtt, amin súlyos orvosi könyvek sorakoznak. A neve alatt a professzor titulus szerepel. Egyértelműen szakértőnek gondoljuk, hiszen a rendelkezésre álló információk és az előzetes ismereteink erre a következtetésre vezetnek. Pedig lehet, hogy csupán egy beöltözött színészről van szó. Mégis jóval könnyebben hisszük el, amit nyilatkozik.
Kitűnő példa lehet erre egynémely fogkrémreklám, amikor úgy tűnik, mintha az összes fogorvos az adott márkát preferálni, pedig ez nyilván nincs így, még az sem biztos, hogy a reklám szereplője valóban orvos. Ez tulajdonképpen az egyik legegyszerűbb meggyőzéstechnika. A betegtől persze nem várható el, hogy tökéletesen tisztában legyen egy orvosi témával, ezért gyakran támaszkodik a szakértő segítségére. És éppen itt van az egyik első számú buktató.
Szakértőknek, szaktekintélyeknek ugyanis azokat a személyeket nevezzük, akik rendelkeznek a megfelelő végzettséggel. A véleményüket egy bizonyos témában éppen ezért feltétel nélkül elfogadjuk. Ők azok, akik összetett szakmai vélemény kifejtésére képesek.
A nyilvánosság számára az ő mondandójuk sokkal meggyőzőbb lehet, mint Erzsi nénié a közértből. Átlagemberként nem könnyű eligazodni, amikor arról kell dönteni, hogy milyen gyógyászati módszert próbáljunk ki, és manapság egyre növekszik a társadalmi kereslet a különféle áltudományok iránt, melyre a médiafórumok is ráerősítenek. Mikor választani kell, szakértői segítségre támaszkodunk és ezt a kuruzslók bizony ki is használják. Gyakori hiba, hogy nem a módszerben, hanem az azt árusító személyben hisznek a betegek, aki magát szinte piedesztálra emelve hirdeti a gyógyulás útját. Az átverés elkerülése érdekében mindig utána kell érdeklődni a pontos képzettségnek, esetleg elkérni az igazolásokat, ha például egy alternatív gyógyász magát orvosnak, esetleg professzornak mondja. Erre kitűnő példa az aposztrófos doktorok esete, akik a ’dr titulussal hirdetik magukat, ami egy parabolikus (tiszteletbeli) doktori cím, melynek licencjogát 249 ezer forintért lehet megvásárolni. Tehát a látszat igen gyakran csal, ezért akármekkora csodát is ajánlanak, mindig tájékozódjunk a gyógyító képzettségéről.
Ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk a módszerekről, Beck Mihály kémikus, tudománytörténész és akadémikus segítségét vesszük igénybe, aki a Parajelenségek és paratudományok című könyvében leszögezi, hogy a betegségek gyógyítására szánt készítmények száma jelenleg szinte felbecsülhetetlen. Ezek egy részét alapos, gyakran évekig elhúzódó laboratóriumi és klinikai vizsgálatok során fejlesztik ki és engedélyezik – ami egy költséges és hosszadalmas folyamat. Bőséggel akadnak azonban olyan szerek is a piacon, melyeket kizárólag gyógyhatású szerként lehet forgalomba hozni. A harmadik – és talán legveszélyesebb – csoport az, melybe a hirdetések alapján csodálatos szerként reprezentált termékek tartoznak. Ahogy az akadémikus 2004-es könyvében fogalmaz: „Az interneten hozzáférhető forrás közel félszáz nem konvencionális rákgyógyszert ismertet, melyek közül valójában egyik sem hatásos.”
Vegyük figyelembe, hogy a Beck könyvének megjelenése óta eltelt időben ezek száma sokszorozódhatott és más betegségekre is kiterjedt, vagyis se vége, se hossza a hatástalan csodaszereknek.
Alternatív módszereknek dr. Paál Tamás emeritus egyetemi tanár, a magyar gyógyszerhatóság volt vezetője – aki egyben az Egészségügyi Világszervezet alternatív gyógyászat munkacsoportjának a tagja is – azt a gyógyászati irányzatot nevezi, mely az adott országban nem elfogadott. Például a hagyományos kínai és az indiai, ájurvédikus gyógyászat Magyarországon alternatív gyógyászatnak számít, de Kínában például a természetes gyógyászat a hagyományos, és szinte a nyugati típusú gyógyászat számít alternatívnak. Úgy véli, amit valaki kitalál, és illegálisan bevisz a gyógyításba anélkül, hogy engedte volna független szakértőknek kipróbálni, az nem tartozik ide. Az alternatív gyógyászat meghatározással ugyanis gyakran visszaélnek, mert így neveznek mindent, ami nem engedélyezett.
Dr. Paál Tamás szerint könnyedén ki lehet forgatni valakit mindenéből bizonyos alternatív gyógyhatású készítményekkel, mivel egy nagyon súlyos kórban szenvedő beteg gyakorlatilag mindent kipróbál, ami egy kis esélyt is jelenthet a túlélésre. A kommunikátornak éppen ezért ilyen helyzetben óriási erkölcsi felelőssége van. A professzor egész életében küzdött az újabb és újabb csodaszerek ellen, de úgy véli, olyan sok található belőlük a piacon, hogy az orvostársadalom valójában szélmalomharcot vív, mikor a hatásosság cáfolásával próbálkozik.
Annak bizonyítására, hogy valami alkalmas-e a gyógyításra vagy sem, létezik egy bevált módszere, amit a szakma és a jogalkotó is rögzített. Ennek egyik fontos eleme, hogy amit az egyik kutató kitalál, azt a másik ember mindig le tudja ellenőrizni. Ennek érdekében független ellenőrző szerveket hoztak létre, melyeket gyógyszerhatóságoknak nevezünk. Ezek a szervek soha nem vesznek részt a gyógyszer kifejlesztésében, bár értenének hozzá, kizárólag az ellenőrzés a feladatuk. A jogalkotó pedig pontosan meghatározta, hogy minden szernek végig kell járni ezt az ellenőrzési folyamatot, amely gyógyszernek minősíti magát. Ha valamilyen szer nem esik át ezen a folyamaton, azt jogilag nem lehet gyógyszernek nevezni, ettől kezdve pedig illegális és etikátlan, ha így határozzák meg.
Kibúvó persze itt is van, hiszen ha nem gyógyszernek nevezik a szert, hanem például gyógyhatású készítménynek, az már egészen mást jelent és más ellenőrzésre szorul, és orvosi előírás nélkül is alkalmazható, egészségre ártalmas azonban ez sem lehet. Minden esetben fontos tájékozódni, gyanús esetben pedig érdemes panaszt tenni a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság ügyfélkapuján keresztül, de érdemes jelezni a problémát az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI) felé is.
