Nehéz tehát innen, Kelet-Európából pontos ítéletet mondani a 89 éves korában elhunyt Castróról, aki egykor valóban reményt – sokaknak évtizedekig táplált reményt – adott a sokat szenvedett Kubában.
Én nem is tenném meg most, megteszik ezt sokan sokféleképpen ezekben a percekben is. Inkább egy érdekes utazásra hívom az olvasót. Figyeljük ezt az embert. Figyeljük a férfit, aki azon kevesek egyike, akik kaptak valamit – az Istentől vagy az ördögtől, ki tudja –, valami megmagyarázhatatlan erőt, karizmát. Figyeljük, hogyan tornyosul még a leghatalmasabbak fölé is a fényképeken, hogyan dominál mindent és mindenkit. Aztán gondoljunk bele, neki is csak ennyi adatott. És ízlelgessük Márquez regényének egy másik mondatát:
„ talán csak a képzelet puszta koholmánya volt, bohózati zsarnok, aki sohase tudta, melyik a színe s melyik a fonákja az életnek, amit olyan olthatatlan szenvedéllyel szerettünk, amilyet ön még csak elképzelni sem mert, mert rettegett, hogy megtudja, amit mi tudván tudtunk, hogy az élet keserves és mulandó, de nincs helyette más.”
Képszerkesztő: Velledits Éva
