Gabriel García Márquez, aki élete végéig barátságot ápolt Fidel Castróval, ha élne, lehet, nem helyeselné, hogy a kubai diktátor halála apropóján egyik legnagyobb regényéből idéznek.
A pátriárka alkonya ezzel a mondattal indul:
„A hét végén a dögkeselyűk ellepték az elnöki palota erkélyeit, csőrükkel letépdesték az ablakokról a dróthálót, és felbolygatták szárnyukkal a bent rekedt időt, hétfőn hajnalban pedig végre egy nagy halottról szálló, rothadó nagysággal terhes, langymeleg szellőre ébredt évszázados kábulatából a város.”
Márquez sokszor elmondta, mennyire fontos a regényben az első mondat. Ez a fenti kétségkívül a legnagyobbak közül való. Ahogy az is kétségtelen: Márquezt egész életművében szenvedélyesen foglalkoztatta a hatalom kérdése, negatív, avagy pozitív értelemben lenyűgözték a valódi hatalommal bíró személyiségek. És magányosságuk is.
Így A pátriárka indítása, ez a magával sodró mondat nem csak Marcos Pérez Jiménezről szól, a venezuelai diktátorról, akinek 1958-as bukása a regény ihletője volt. Szólhat mindazokról, akiket hosszú évek alatt, talán magukkal is viaskodva, kikezdett a hatalom.
Ilyen értelemben Fidel Castróról is.
Mondják, amikor az író a regényén dolgozott, és barátja Franco nevét említette neki, Márquez így fordult hozzá: „Mi a hatalom? Olyan, mint egy kicsiny labda, amit egyesek a kezükben tartanak, és állandóan simogatnak.”
Mi lesz Kubával Fidel nélkül?
Olvassa el gyorselemzésünket a Fidel Castro utáni Kubáról, a nyomuló Oroszországról és Kínáról, valamint arról, hogy Donald Trump nem biztos, hogy tudja vagy akarja majd folytatni az Obama által megkezdett enyhülési politikát.
A világnak ezen a féltekén persze mást jelentett Fidel Castro, mint Latin-Amerikában. Itt a szovjet érdekszféra riasztó terebélyesedését jelentette. A gonosz birodalmáét. Itt azt jelentette, ahogy Fidel Castro támogatta a csehszlovákiai bevonulást. A szocialista tábor megbonthatatlan egységét jelentette, majd a vendégmunkásokat, a baráti nyaralásokat is.
Latin-Amerikában, Amerika érdekszférájában, ahol az Egyesült Államok nem csak a hidegháború alatt támogatott vagy buktatott meg vezetőket, diktátorokat, természetesen más fénytörést kapott a Batista-rezsimet megdöntő kubai forradalom.
Nehéz tehát innen, Kelet-Európából pontos ítéletet mondani a 89 éves korában elhunyt Castróról, aki egykor valóban reményt – sokaknak évtizedekig táplált reményt – adott a sokat szenvedett Kubában.
Én nem is tenném meg most, megteszik ezt sokan sokféleképpen ezekben a percekben is. Inkább egy érdekes utazásra hívom az olvasót. Figyeljük ezt az embert. Figyeljük a férfit, aki azon kevesek egyike, akik kaptak valamit – az Istentől vagy az ördögtől, ki tudja –, valami megmagyarázhatatlan erőt, karizmát. Figyeljük, hogyan tornyosul még a leghatalmasabbak fölé is a fényképeken, hogyan dominál mindent és mindenkit. Aztán gondoljunk bele, neki is csak ennyi adatott. És ízlelgessük Márquez regényének egy másik mondatát:
„ talán csak a képzelet puszta koholmánya volt, bohózati zsarnok, aki sohase tudta, melyik a színe s melyik a fonákja az életnek, amit olyan olthatatlan szenvedéllyel szerettünk, amilyet ön még csak elképzelni sem mert, mert rettegett, hogy megtudja, amit mi tudván tudtunk, hogy az élet keserves és mulandó, de nincs helyette más.”
Képszerkesztő: Velledits Éva
