– Hihetetlen volt látni ezeket az embereket, akik néhány hete még az Iszlám Állam uralma alatt éltek – meséli Hölvényi Kristóf, aki később a terrorkalifátus gyermekeknek készített matekkönyvét is látta. Ennek egyik feladata így szól: „Ha 70 dzsihadista elindul, és 29 érkezik meg, hányan haltak mártírhalált?” De a természetismeret-könyvet is átrajzolták az iszlamisták, ebben egy mezőn lovagló, zászlót tartó harcost látni, aki büszkén tekint a jövőbe. A fotós a városban azonban egyetlen kereszténnyel sem találkozott, és nem csak azért, mert félnek a robbanószerek miatt, amelyeket a terroristák hagytak hátra maguk után. Sokkal inkább attól tartanak, hogy egykori szomszédaik újra ellenük fordulhatnak.
– Ha elárultak minket egyszer, miért ne árulnának el újra? – tette fel korábban a kérdést a fotóriporternek egy elmenekült keresztény. Ám ennek ellenkezőjére is volt már példa: egy karakosi családnak épp egy muszlim család szólt, hogy meneküljenek, mert megindult az Iszlám Állam a városuk felé. A felszabadított vidékeken még mindig vannak olyan területek, ahol aknamezőkre figyelmeztetik az arra utazót.
Amint a fényképeket nézegetjük, Hölvényi Kristóf felidézi azt a reményvesztettséget, amelyet akkor tapasztalt, amikor a megvakított libanoni fiúval találkozott.
– Leginkább ezek viselnek meg. Ott voltam, elkészítettem a fényképet, de azután mi van? Neki miért lett ettől jobb? – kérdezi szomorúan a fotóriporter, aki arra gondol, hogy a megvakított fiú ezekben a percekben is a ruhaboltban ülhet a sarokban. Mi mégis úgy látjuk, hogy a magyar fotós munkája nem volt hiábavaló: egy barbár korról tanúskodnak, amelyben még mindig jelen van az emberség.
