Kevés olyan magyar fotóriporter van, aki felvállalja, hogy fél évig távol lesz az otthonától, és a sokat szenvedett közel-keleti térségben dokumentálja a legtöbbet szenvedők életét. Hölvényi Kristóf közéjük tartozik: a fotós a Jezsuita Menekültszolgálat Közel-Kelettel és Észak-Afrikával foglalkozó csoportjához ment dolgozni, amely Libanonban, Szíriában, Jordániában és Irakban gondozza azokat, akik elmenekültek a harcok elől.
– A legmegrázóbb mindig az, amikor olyan emberi történettel találkozunk, amely nem a reményteljes jövőbe fut ki – összegezte lapunknak a látottakat a fotós. Libanonban, ahol a legtöbb időt töltötte, hivatalosan nincs egyetlen menekülttábor sem, ehelyett a helyiek kiadják a földjüket a menekülteknek, akik aztán sátrakat húznak fel rajta, és a munkájukkal fizetnek azért, hogy ott élhessenek.
Hölvényi Kristóf találkozott olyan fiúval, akit annyira összevertek, hogy megvakult. De az is lehet, hogy repeszek okozták a sérülést, mert egyből a megverése után becsapódott mellette egy gránát. Ma egy bejrúti kis boltban kell naphosszat ülnie, mert a tulajdonos azt is megtiltotta neki, hogy felálljon – akkor csak gondot okozna, és leverné a sűrűn felaggatott ruhákat az üzlet faláról. Pedig értelmes, tanult fiú, a fotóssal is beszélgetett, miután erősen kezet szorítottak.
Később Hölvényi Irakba is elutazott néhány hétre, ahol az útja először az Iszlám Államtól visszafoglalt keresztény településekre vezetett. Itt már egyáltalán nem engedték számára a szabad mozgást, rengeteg ellenőrző ponton kellett átjutnia, mire végül elérte úti célját. Karakosban nem csak a szétlőtt házak tanúskodnak arról, hogy nemrég terroristák kezén volt a város. Az egyik épületben még levágott szakállmaradványokat is találtak, a dzsihadisták így próbálták álcázni magukat, mielőtt elszöktek innen. A településen még mindig vannak olyan táblák és falfirkák, amelyek a kalifátus eljövetelét hirdetik.
A következő célpont már a terrorszervezet iraki (egykori) fővárosa, Moszul volt, melynek nyugati oldalán a mai napig harcolnak az iraki biztonsági erők a körbezárt terroristákkal. A fotós éppen ide, a Tigristől nyugatra fekvő részre érkezett, ahová lassan vissza-visszatérnek az egykori lakók.
– Hihetetlen volt látni ezeket az embereket, akik néhány hete még az Iszlám Állam uralma alatt éltek – meséli Hölvényi Kristóf, aki később a terrorkalifátus gyermekeknek készített matekkönyvét is látta. Ennek egyik feladata így szól: „Ha 70 dzsihadista elindul, és 29 érkezik meg, hányan haltak mártírhalált?” De a természetismeret-könyvet is átrajzolták az iszlamisták, ebben egy mezőn lovagló, zászlót tartó harcost látni, aki büszkén tekint a jövőbe. A fotós a városban azonban egyetlen kereszténnyel sem találkozott, és nem csak azért, mert félnek a robbanószerek miatt, amelyeket a terroristák hagytak hátra maguk után. Sokkal inkább attól tartanak, hogy egykori szomszédaik újra ellenük fordulhatnak.
– Ha elárultak minket egyszer, miért ne árulnának el újra? – tette fel korábban a kérdést a fotóriporternek egy elmenekült keresztény. Ám ennek ellenkezőjére is volt már példa: egy karakosi családnak épp egy muszlim család szólt, hogy meneküljenek, mert megindult az Iszlám Állam a városuk felé. A felszabadított vidékeken még mindig vannak olyan területek, ahol aknamezőkre figyelmeztetik az arra utazót.
Amint a fényképeket nézegetjük, Hölvényi Kristóf felidézi azt a reményvesztettséget, amelyet akkor tapasztalt, amikor a megvakított libanoni fiúval találkozott.
– Leginkább ezek viselnek meg. Ott voltam, elkészítettem a fényképet, de azután mi van? Neki miért lett ettől jobb? – kérdezi szomorúan a fotóriporter, aki arra gondol, hogy a megvakított fiú ezekben a percekben is a ruhaboltban ülhet a sarokban. Mi mégis úgy látjuk, hogy a magyar fotós munkája nem volt hiábavaló: egy barbár korról tanúskodnak, amelyben még mindig jelen van az emberség.
