Kovalovszky a helyszíneket végigjárva, a fotográfia segítségével keresi a válaszokat arra, hogy hogyan lehetett átélni a meghurcoltatásokat és a bezártságot, megőrizve közben az emberi méltóságot. Ezúttal elsősorban az érdekli, hol vannak az emberi elme tűrőképességének határai és hogyan kezd a túlélési ösztön automatizálódni egy végtelenül kilátástalan és kiszolgáltatott helyzetben.
A projektet a fotográfus olyan idős emberek portréival és személyes történeteivel igyekszik bővíteni, akik az általa dokumentált helyeken raboskodtak. Igyekszik olyan portréalanyokat felkutatni, akik „a közélettől és szerepléstől távol, visszahúzódva élnek, cipelve ezt a súlyos történelmi terhet, amelynek teljes feldolgozására már nem maradt idő az életükben”. Munkájának nehézsége, hogy a még élő, egykor politikai foglyok sorra eltávoznak, és a helyszínek is folyamatosan átalakulnak vagy megszűnnek.
„Bízom abban, hogy a munkám egyszer történelmi szempontból is értéket fog képviselni és közvetíteni tud valamit a jövő generációinak, akik már egy szabad világba születtek és csekély a tudásuk arról, hogy mit élt át akkor egy generáció” – emeli ki Kovalovszky Dániel. A hatás mindenesetre valóban erős. A stilizált, rideg, ugyanakkor minimalizmusukban és nagyon sokat eláruló képeket elnézve agyunkba úgy üthetnek lyukat durván és fájdalmasan a korszak borzalmai, mint egykoron a rabok által használt Böhler fúrógép a sziklákba a csolnoki bányában.
