A magyar nosztalgiakedvelő nemzet. Szeret arról beszélni, régen mi és hogy zajlott a Kárpát-medencében, mi mindennek örülhettünk és mi mindentől kellett szenvednünk a honfoglalás óta eltelt több mint ezeregyszáz évben. Többnyire persze a rosszból jutott ki nekünk több (ahogy mondani szokás „ütközőzónában vagyunk”), és sajnos ezek egy részét még a mai napig sem tudta feldolgozni vagy átértékelni, helyén kezelni társadalmunk.
Főleg a Rákosi Mátyás és Kádár János nevével fémjelzett évtizedek hagytak olyan mély sebeket Magyarország testén (egyes állampolgárokén is), hogy azokat a rendszerváltás óta eltelt több mint negyedszázad sem tudta minden esetben enyhíteni. Vannak, akik úgy vitték magukkal a sírba megpróbáltatásaik terhét, hogy sosem voltak képesek feldolgozni azokat, mások a mai napig ezzel együtt élik mindennapjaikat.
Kovalovszky Dániel fotográfus is úgy érzi, vannak még bőven adósságaink azokkal szemben, akiket ártatlanul, koholt vádak alapján küldtek börtönbe vagy munkatáborba a kommunizmus évei alatt. Éppen emiatt a Capa-nagydíj 2017-es ösztöndíjasaként arra vállalkozik, hogy képeken keresztül mutassa be annak a világnak az emlékét, amelyben sokan haltak meg értelmetlenül és sokaknak nyomorodott meg a teste és a lelke.
„Munkámban az emberi szabadság és demokrácia törékenységét kezdtem el vizsgálni végigjárva Magyarországon a kommunista diktatúra meghatározó helyszíneit jelenkori állapotukban. A politikai elítéltek emlékirataira bukkanva egy ijesztő és eddig ismeretlen világ tárult fel előttem, amely rádöbbentett arra, hogy mennyire felszínes a történelmi tudásom erről a korszakról. Elhatároztam, hogy egy vizuális gyűjtésbe kezdek, amely ennek az átláthatatlan időszaknak egy sokak számára ismeretlen, de mégis jelentős részét tárná fel: az 1956-os forradalom előtti és utáni börtönvilágot. Az ott átélt testi-lelki szenvedéseket nem lehet fényképekkel visszaadni, de mégis megpróbálok valamit előhívni a fogvatartottak emlékeiből, megidézve ezzel a korra jellemző atmoszférát” – írja munkájáról a fotós.
Kovalovszky a helyszíneket végigjárva, a fotográfia segítségével keresi a válaszokat arra, hogy hogyan lehetett átélni a meghurcoltatásokat és a bezártságot, megőrizve közben az emberi méltóságot. Ezúttal elsősorban az érdekli, hol vannak az emberi elme tűrőképességének határai és hogyan kezd a túlélési ösztön automatizálódni egy végtelenül kilátástalan és kiszolgáltatott helyzetben.
A projektet a fotográfus olyan idős emberek portréival és személyes történeteivel igyekszik bővíteni, akik az általa dokumentált helyeken raboskodtak. Igyekszik olyan portréalanyokat felkutatni, akik „a közélettől és szerepléstől távol, visszahúzódva élnek, cipelve ezt a súlyos történelmi terhet, amelynek teljes feldolgozására már nem maradt idő az életükben”. Munkájának nehézsége, hogy a még élő, egykor politikai foglyok sorra eltávoznak, és a helyszínek is folyamatosan átalakulnak vagy megszűnnek.
„Bízom abban, hogy a munkám egyszer történelmi szempontból is értéket fog képviselni és közvetíteni tud valamit a jövő generációinak, akik már egy szabad világba születtek és csekély a tudásuk arról, hogy mit élt át akkor egy generáció” – emeli ki Kovalovszky Dániel. A hatás mindenesetre valóban erős. A stilizált, rideg, ugyanakkor minimalizmusukban és nagyon sokat eláruló képeket elnézve agyunkba úgy üthetnek lyukat durván és fájdalmasan a korszak borzalmai, mint egykoron a rabok által használt Böhler fúrógép a sziklákba a csolnoki bányában.
