Vonyítás Leningrádban és mosoly az usanka alatt

Több mint harmincezer tekercs negatívot találtak Masa Ivasincova színikritikus szentpétervári lakásának padlásterében.

Aki kicsit is jártas a fotográfia világában, az utóbbi években bizonyára hallott Vivian Maierről, illetve jó eséllyel látta is a képeit (Budapesten legutóbb a múlt év végén a Mai Manó Házban). A csodabogárnak számító, dadaként dolgozó Maier amikor csak tehette, fényképezőgépet ragadott, hogy megörökítse az amerikai nagyvárosok (főként Chicago és New York) forgatagát. Munkáit (körülbelül százezer fényképet) azonban sosem mutatta meg senkinek, így csak a halála után bukkant rá John Maloof történész egy chicagói árverésen. Maier képeit azóta is rajongás és elismerés övezi, a hölgy pedig posztumusz vált az amatőr utcai fotózás egyik legjelesebb képviselőjévé.

Története nem egyedülálló, hiszen ahogyan a múltban, úgy a jelenben is megszámlálhatatlan mennyiségű fénykép készül naponta, amelyekkel gyakorta még saját készítői sem foglalkoznak komolyabban. Ebbe a körbe sorolható az orosz Masa Ivasincova is, aki a huszadik század második felében szintén roppant sok fotográfiát készített, amelyek mára igen fontos kordokumentummá váltak.

Ivasincova története hasonlít Vivian Maieréhoz. Az orosz hölgy 2000-ben halt meg Szentpéterváron, és a rokonai később bukkantak rá egy padláson arra a több mint harmincezer negatívra, amely a műveit őrizte. Bár a családtagok tudtak Ivasincova szenvedélyéről, sohasem látták a fényképfelvételeit, ezért is döbbentek meg, amikor megtalálták a tekercseket. Azóta megkezdték a feldolgozásukat, a digitalizálást, az eredményt pedig folyamatosan közlik az erre a célra létrehozott weboldalon is. Sőt a hírek szerint hamarosan Bécsben is kiállítják néhány alkotását.

Masa Ivasincova arisztokrata család sarja volt, ám születésekor (1942-ben) vagyonukat már elkobozták a bolsevikok. A lány nagyanyja kívánságára balerinának tanult, azonban a nagyszülő halála után kivették az akadémiáról, és műszaki főiskolára kellett járnia. Masa így sem szakadt el a művészetektől, a fotózás mellett egy időben például színikritikusként is dolgozott. A sors azonban további jelentős akadályokat gördített elé: férjével, Melvar Melkumjan örmény nyelvésszel megromlott a házassága (tőle született egyetlen lánya, Aszja), és ezután „se veled, se nélküled” kapcsolatot ápolt Viktor Krivulin költővel és Borisz Szmelov fényképésszel. Utóbbi mellett egyáltalán nem érezte magát jó fotósnak, emiatt sem mutatta meg soha senkinek, milyen képeket készített.

Élete 1981-ben vett újabb szomorú fordulatot. Miután eluralkodott rajta a depresszió, nem járt be a munkahelyére, emiatt kirúgták. Akkoriban viszont senki nem maradhatott munka nélkül, különben vagy bűnözőként kezelték, vagy elmegyógyintézetbe zárták – rokonai szerint Ivasincova önként választotta az utóbbit. Ez sem segített az állapotán, a gyógyszerek hatására egyre inkább magába fordult. Végül lánya karjaiban halt meg, miután feladta a küzdelmet a rákkal.

Ivasincova képei érzékeny látásmódról tanúskodnak, az orosz mindennapok jelennek meg rajtuk őszintén, egyszerű valójukban. A fekete-fehér, jórészt a kommunizmus árnyékában készült fotókon a kilátástalanság és a magány érzete mellett helyenként megjelenik a vidámság és a humor is, még ha a készítőjükre nem is feltétlenül az volt jellemző. – Zseninek láttam az anyámat, bár ő sosem tekintett így magára – és soha nem engedte, hogy bárki is annak lássa őt, aki valójában volt – fogalmazott róla a lánya, Aszja Ivasincova-Melkumjan.