Nem is olyan rossz móka ez az Eb, ugye, srácok?

Az FFT végigveszi az Európa-bajnokság történetét. Egy vb-s utánérzéstől a világ legkeményebb tornájáig. Figyelj, Jules Rimet!

„Számomra nehezebb Európa-bajnokságot nyerni, mint vébét. Csak nagy csapatok vesznek részt rajta” – Zinédine Zidane-nak, a 2000-es torna győztesének már csak igaza lehet, pedig az Eb nem mindig volt a nemzetközi futballélet legkeményebb viadala. Sőt három évtizedbe telt, mire a kontinens nagyágyúi egyáltalán elkezdték komolyan venni.

Az Európa-bajnokság gondolata először 1927-ben vetődött fel, három évvel azelőtt, hogy Jules Rimet vb-álma megvalósult. De amíg a FIFA elnöke érthető módon globálisan tervezgetett, francia társa és ügyintézője, Henri Delaunay sokkal inkább hazagondolt. Ezt azzal magyarázta, hogy egy világbajnokság logisztikája rettenetesen nehezen lenne megoldható, és ez be is bizonyosodott, mert az 1930-as első uruguayi vb 13 résztvevője közül mindössze négy volt európai. Csak az UEFA 1954-es megalakulása után realizálódott azonban a páneurópai futballtalálkozó gondolata. Először az Európai Nemzetek Kupája indult útjára, miután 1957 júniusában zöld utat kapott az UEFA irányító bizottságától, persze csak miután átment a szokványos sportdiplomáciai és politikai procedúrákon.

Az angolok, mint mindig, most is gyanakvóak voltak, és azon aggodalmaskodtak, hogy az új verseny zavarni fogja saját bajnokságuk lebonyolítását. Mind a négy brit szövetség távolmaradt a szavazástól, ahogy a következő világbajnokság rendezői, a svédek is, Nyugat-Németország – mert felzaklatta, hogy az 1954-es vb-diadala után legjobb játékosait olasz klubok kezdték elcsábítani – és Olaszország másik öt nemzet társaságában a javaslat ellen szavazatott. De mivel 14 szövetség támogatta, megszületett az új nemzetközi verseny. Henri Delaunay álma két évvel halála után valóra vált.

---- Eb-reform ----

Hogy ne zavarjon be a világbajnokságok rendezésébe, az Európa­-bajnokságot 1960-tól négyévente tartják.

Az Európa-kupa mintájára kétfordulós, otthon és idegenben játszott mérkőzésekkel (ezek 1958-ban kezdődtek) rajtolt az Eb története, majd egy elődöntőkből és fináléból álló minitornát rendeztek egy adott országban. A Henri Delaunay-trófeát elsőként Franciaországban emelhette magasba elnyerője.

Viták, nézeteltérések a kezdetektől voltak. Spanyolország a negyeddöntők során ki kellett, hogy szálljon, mivel Franco tábornok, akiben még mindig keserű élményként élt a szovjetek húsz évvel korábbi részvétele a spanyol polgárháborúban, nem engedte, hogy oroszok betegyék a lábukat Spanyol­országba. A legendás kapus, Lev Jasin inspirálta szovjet válogatott a párizsi döntőben 2:1-re verte meg Jugoszláviát. De ennyi látványosan távolmaradó országgal vajon sikernek lehetett-e tekinteni a tornát?

Anglia mindenesetre kedvet kapott, és az 1964-es versenyre már benevezett, az első fordulóban Franciaország búcsúztatta. Magyarországot a későbbi győztes Spanyolország az elődöntőben ejtette ki. (A bronzmeccsen hosszabbításban 3:1-re vertük meg Dániát.) Az 1960-as események ellenére is pont az ibériai országot választották a négycsapatos finálé helyszínéül, azzal a feltétellel, hogy bármely lehetséges résztvevőt beengedik az országba. Volt is némi káröröm az UEFA illetékeseiben, amikor a svédeket legyőző Szovjetunió lett az egyik a négyből, de Franco ezúttal ügyesen játszotta meg a labdát, és hagyta, hogy a zsúfolásig telt Bernabéuban szedjék szét a házigazdák a kommunista vendégeket.

Majd elérkezett 1968, a rekordok tornája. Először nevezték Európa-bajnokságnak, ez volt az első alkalom, hogy az aktuális világbajnok (Anglia) részt vett, és először rendeztek selejtezőket csoportokba osztva. A nyolc csoportgyőztes kétfordulós negyeddöntőt játszott egymással, majd kövekezett a szokásos négyes torna. Ez a szakasz is rekordokat hozott. Az első elődöntőn 120 percnyi patthelyzet után Olaszország lett az első és utolsó olyan csapat, amelyik pénzfeldobással jutott tovább, a balszerencsés Szovjetunió ellenében. A második elődöntő során állítottak ki először angol játékost felnőtt csapatból Alan Mullery személyében, csapata pedig 1:0-s vereséget szenvedett Jugoszláviától. Ez utóbbi válogatott később elveszítette a döntőt az Eb-k történetének első újrajátszott mérkőzésén. A változások felgyorsultak, és egyszer csak készen is volt az új európai torna.

---- Német uralom ----

A következő alkalommal a közönség megismerkedhetett az első igazi nagy Eb-csapattal: a nyugatnémetek mindent learattak, válogatottjuk egyértelműen jobb volt, mint a két évvel később világbajnokságot nyerő. Anglia ellen uralták a negyeddöntő Wembleyben rendezett meccsét, játékukat a L’Equipe a „XXI. század focijának” nevezte, később az elődöntőben megverték Belgiumot, a döntőben pedig 3–0-ra kalapálták el a Szovjetuniót.

A németek 1976-ban sem voltak rosszabbak, és a selejtezők után három kiváló csapat csatlakozott hozzájuk: Hollandia, a házi­gazda Jugoszlávia és Csehszlovákia, ez utóbbi válogatott a nemzetközi futball első büntetődrámája után emelhette a magasba a serleget.

Az elődöntőben a németek 0–2-ről fordítva verték meg a jugoszlávokat, a döntőben hosszabbítást csikartak ki a csehszlovákok ellen, de egyik csapat sem volt képes győztes gólt szerezni. „Mindnyájan az öltözőkbe indultunk, amikor visszaparancsoltak bennünket” – emlékszik vissza Gőgh Kálmán védő, aki csehszlovákiai társaival lélekben már az újrajátszásra készült. Bár készületlenül érte őket a helyzet, Antonín Panenka elhíresült tizenegyesével megnyerték a döntőt.

---- Nyolccsapatos rendezés----

Ahogy az 1958-as világbajnokság is számos szempontból az első „igazi” világversenynek minősült, így lépett az 1980-as Eb is új szintre. Az új, nyolc­csapatos rendezés jól jött az olaszoknak, akik automatikusan résztvevők lettek mint házigazdák.

Hét csoportgyőztes juthatott még ki rajtuk kívül, kiváló csapatoknak – Lengyelország, Franciaország – sem sikerült ez. A két csoportba osztott négy-négy csapat egy-egy legjobbja rögtön döntőt játszott, a másodikak a bronzért mehettek. Mivel nem volt elődöntő és második esély, a csapatok nagy erővel, fizikális futballt játszva estek egymásnak, mindenki a vereségtől tartott. Nem csoda, hogy a 12 meccsen mindössze 22 gól esett.

Anglia számára, azon túl, hogy kényelmesen kijutott és nagyon meg akarta nyerni a tornát, az maradt a legemlékezetesebb pillanat, amikor Ray Clemence pislogott a füstön keresztül, mivel a rendőrség könnygázzal oszlatta szét a randalírozó angol szurkolókat a Belgium elleni nyitó meccsükön. Ez a mérkőzés 1–1-es döntetlennel ért véget, Olaszországtól 1–0-ra kikaptak, így Ron Greenwood játékosai indulhattak haza, hiába verték meg még Spanyolországot. Belgium 2–1-re kapott ki a nyugatnémetektől a döntőben, bár a belgák egyes-egyedül egy tizenhatoson kilométerekkel kívül történt szabálytalanság miatt megítélt tizenegyesnek köszönhetik, hogy egyáltalán találatot értek el. Negatív futball, zavargások, vitatható játékvezetés… Nem volt épp zajos siker, és ez a következő két tornán is folytatódott.

---- Sztárok születtek ----

Az 1984-es döntő kitermelt egy csodálatos francia csapatot, élén egy kiváló játékossal, Michel Platinivel. Fantasztikus elődöntőn győzték le Portugáliát, hogy aztán magasba emeljék a serleget.

A következő, 1988-as Eb is amellett szólt, hogy érdemes volt elődöntőket is beiktatni: a csupán csoportmásodik Hollandia a döntőben bosszút állt a Szovjetunión a nyitó meccsen elszenvedett vereségért, és 2–0-ra győzött. A krónikák már nem jegyzik, hogy Marco van Basten a kispadon kezdte a tornát, inkább Anglia elleni mesterhármasára emlékeznek, az elődöntőben későn megszülető győzelmükre a nyugatnémetek ellen, és csodálatos döntőbeli sikerükre az Eb-k történetének legszebb góljával.

---- Kiscsapat – nagycsapat! ----

Az Európa-bajnokság hirtelen a második lehetőségekről kezdett szólni. Az 1992-es Eb nem kecsegtetett nagy extrákkal, de a dánok tündérmeséje mindent felborított. A huszonnegyedik órában hívták be őket a háború miatt eltiltott Jugoszlávia helyére, és bár nem a tengerpartról érkeztek, ahogy azt ma mítosz őrzi, de tény, hogy edzőjük, Richard Möller Nielsen épp a konyháját újította fel, amikor felhívták. Hogy bizonyítsák, gyorsan és sikeresen sikerült akklimatizálódniuk, a döntőben 2–0-ra megverték Németországot.

Ekkorra már az Európa-bajnokság a világ második legjobban szervezett tornája volt a vb után. További fejlesztésekre volt szükség. Sőt ezek életbevágóan fontosakká váltak. Anglia számára a Taylor-jelentést követő stadionrekonstrukcióknak köszönhetően ez remek hír volt. Talán emiatt is választották az 1996-as Eb helyszínéül.

Az ország első alkalommal öltött optimista ábrázatot. Egy rendkívül népszerűtlen kormány épp kitöltötte ciklusát, és egy újabb, minden ötletre nyitott állt készenlétben. A britpop és britart friss és izgalmas újításokat hoztak. Még az időjárás is kedvezett. Anglia ötből két és fél meccsén lenyűgözően játszott, de még fontosabb volt a torna hangulata: ahogy a szurkolók együtt énekeltek, az az angol futball új korszakát jelentette a horrorisztikus Bradford-, Heysel- és Hillsborough-időszak után.

Tény, egy IRA-bomba sokat rontott Manchester belvárosának arculatán az Anglia–Skócia mérkőzés napján, és voltak zavargások az után is, hogy Anglia búcsúzott az elődöntőben, és igen, a stadionok sem voltak mindig tele. De egy generáció számára mégis az volt a legszebb nyár.

---- Szurkolunk! ----

Nemcsak angol szurkolók tömegei kedvelték meg az Európa-bajnokságot, de a hazafiság is újra divatba jött. Azok, akik külföldre utaznak, hogy futball-, rögbi- vagy krikettmeccseket nézzenek, ekkor kaptak kedvet, hogy csapataikat elkísérjék. Az Eb-t végül Németország nyerte meg.

A 2000-es charleroi-i zavargások inkább Anglia új futballstílusának szóltak. Az angolok és a németek rettenetesen szerepeltek, de máshol virágzott a futball, a 4–2–3–1-es felállás megjelenése minden idők talán legjobb Eb-jét hozta. És 1980 óta első alkalommal telt házas stadionokban játszották a mérkőzéseket.

Románia brillírozott, Spanyolország is, míg Raúl ki nem hagyta a sorsdöntő tizenegyest a franciák ellen a negyeddöntőben, Portugália aranygenerációja csak egy aranygólnak adta meg magát az elődöntőben, akárcsak Olaszország a döntőben, miután átlépett a társházigazda Hollandián. A győztes franciák szerencsésebbek voltak, mint két évvel korábban a náluk rendezett világbajnokságon, de sokkal jobbak is. A foci néha már csak ilyen.

---- Az esélytelenek nyugalmával...----

gy ideig úgy tűnt, a 2004-es Európa-bajnokság is a nyomába lép majd az azt megelőzőnek. Csehország lenyűgözően játszott, Hollandia elleni 3–2-es győzelmük talán az évtized mérkőzése volt. A 18 éves Wayne Rooney által inspirált Anglia vibrálóan jó volt. Portugália, amelynek gerincét Cristiano Ronaldo és a BL-győztes Porto játékosai adták, ragyogóan futballozott. Majd jött a hideg zuhany: a végig lebecsült görögök labdaeldugós, védekezésre beállt, játékölő produkciójukkal a döntőig meneteltek, győzelmük pedig még a dánok 1992-es remeklésénél is valószínűtlenebbnek hatott. Azonban borzasztó stílusuk ellenére sem lehetett egy rossz szót szólni rájuk.

Ez az Eb-k története: nyerhetnek nagy csapatok is, de mindenki által esélytelennek tartott kisebbek is. 2008-ra azonban a sok jó közül újabb korszakalkotó csapat nőtte ki magát. Hollandia, Oroszország, Törökország, Németország és Horvátország mindig jók voltak, de a legjobb, Spanyolország egyértelműen föléjük emelkedett, még ha negyeddöntőben tizenegyesekkel tudta is csak kiverni az egyébként átlagos olaszokat.

Senki sem tökéletes, de amint két évvel később a világbajnokságon bizonyították, ők már közel állnak hozzá.

---- Az eddigi győztesek ----

Jól hangzik, nem? Több mint elegendő, hogy étvágyat kapjunk az idei tornához.

De mi a helyzet, ha a világbajnoksággal készítünk összevetéseket? A jelenlegi 16 csapatos forma sokkal inkább garantálja a minőséget, a világranglista első tíz helyéről heten, az első húszból tizenhárman érkeznek Lengyelországba és Ukrajnába. Ahogy Zizou is rámutat: „Egy világbajnokságon van időd belerázódni, de itt a legkisebb hiba is végzetes lehet”. Bár az Eb-ről hiányzik a világbajnokságok változatossága és egzotikuma, de gyakoriak a váratlan meglepetések, talán mert egy kisebb csapatban is van annyi erő (és van annyi szerencséje), hogy sikerrel vegyen egy öt- vagy hatmeccses akadályt, inkább mint egy hétmeccsest, ami a vb-aranyhoz szükséges. De ennek is vége, négy év múlva Franciaországban már 24 válogatott fog versenyezni hat négycsapatos csoportban, ami azt jelenti, hogy négy harmadik helyezett is bejut a kieséses szakaszba (ahogy az az 1986-os, 1990-es és 1994-es világbajnokságokon is történt). Csökken majd emiatt a színvonal? Nehéz elvitatni, hogy amióta a vb-ket 32 csapattal rendezik, vannak lefutottabb mérkőzések is, viszont a kisebb futballnemzetek is gyorsabban fejlődnek.

Akkor tényleg nehezebb megnyerni egy Eb-t, mint egy világbajnokságot, ahogy azt Zidane sugallja? Ezt csak akkor tudjuk megválaszolni, ha mindkét tornán ugyanannyi csapat indul majd. Most egyelőre még az Európa-bajnokság marad jobban szervezett és kisebb rendezvénynek, mint a világbajnokság, és vibrálóbb, mint azt Henri Delaunay valaha is képzelte volna.

AZ EDDIGI EURÓPA-BAJNOKOK

1960 Szovjetunió

1964 Spanyolország

1968 Olaszország

1972 NSZK

1976 Csehszlovákia

1980 NSZK

1984 Franciaország

1988 Hollandia

1992 Dánia

1996 Németország

2000 Franciaország

2004 Görögország

2008 Spanyolország

Megjelent a júniusi FourFourTwo – 196 oldalon!

Minden idők legfantasztikusabb magyar futballújságja a standokon! 64 oldalas Európa-bajnoki melléklettel, összesen mintegy százoldalnyi Eb-tartalommal!