Csimota: Negró kutya nem kellett a svédeknek

Tíz éve járja a maga útját a Csimota Kiadó, mely tudatosan vállalta az úttörő szerepet a gyerekkönyvek piacán.

Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

– Sokan az újszerű vizuális megoldásokkal azonosítják a kiadót. Tudatosan vállalt úttörő szerepről van szó?
Cs. D.: Azt mondanám inkább, hogy a vizualitás kérdése számunkra legalább annyira fontos, mint maga a szöveg. Tíz évvel ezelőtt létezett az a hozzáállás – sőt, a mai napig is érzékelhető –, hogy egy könyv a szövegtől könyv, a kép csak díszítőelem. Én ezzel nem értek egyet; a vizualitás ugyanúgy része az életünknek, és ha azt szeretném, hogy évek múlva a gyerekemben egyáltalán felmerüljön az igény, hogy múzeumba menjen, akkor nem árt, ha az első tíz évében sincs már bezárva olyan mesterséges képi környezetbe, amelynek nincs semmi köze a minket körülvevő valósághoz. Mára olyan hihetetlenül erős magyar illusztrátori szakma nevelődött ki, amelyre túlzás nélkül mondhatjuk, hogy számos képviselője a nemzetközi porondon is megállja a helyét.
T. S.: Büszkék is vagyunk arra, hogy azok közül az illusztrátorok közül, akik most az első vonalba tartoznak, többen is nálunk kezdték a pályafutásukat, például Takács Mari, Kárpáti Tibor, Baranyai (b) András, Kasza Juli, hogy csak néhány nevet említsek. Ez minket arra ösztönöz, hogy új tehetségeket fedezzünk fel.

– Sok szülő viszont inkább azokat a hagyományos grafikai megoldásokat keresi, amelyekkel gyerekként találkozott.
T. S.: Sajnos sokszor alapvetően az az igény, hogy a könyv jó vastag legyen, jó sok képpel.
Cs. D.: Az nem szakmaiság, hogy nekem tetszik vagy nem tetszik valami. Ez ízlés kérdése, és ezen a téren nem kell az embereket egy irányba terelni. A fontos az, hogy mutassunk alternatívát a gyereknek. Attól, hogy egy grafika fekete-fehér, még nem kevésbé értékes például.

– Sokan beszélnek szakmai körökben a gyerekkönyvkritika fájó hiányáról. Mi az oka ennek?
Cs. D.: Valóban nincs gyerekkönyvkritika. Azok pedig, akik mégis igyekeznek ezzel a témával is foglalkozni, legtöbbször csak egy oldalról közelítik meg a kérdést. Ez olyan műfaj, ahol nem lehet szétválasztani a szöveget és az illusztrációt, mégis vannak olyan kritikusok, akik a szövegről hajlandók írni, de a képekről nem akarnak, arra hivatkozva, hogy ahhoz nem értenek. Ezenfelül a szakmában olyan elkötelezettségek és összefonódások vannak, amelyek miatt sok esetben nem objektívek a megjelenő kritikák.
T. S.: Más országokkal összehasonlítva valahogy nincs akkora súlya nálunk a gyerekkönyvkritikának. Nagyon jó példa erre Szegedi Katalin Palkó című kötete, mely egyszerre jelent meg a svéd kiadással. A svéd fordításban jó néhány dolgot másképpen kellett megfogalmazni, mert az ottani kiadó tudta, ha ezek az eredeti formájukban jelennek meg, lecsap rájuk az ottani kritika, és ha negatív kritika jelenik meg a könyvről, a könyvtárak nem fognak rendelni belőle, és a kiadvány gyakorlatilag eltűnik.

– Ha jól sejtem a politikai korrektség nevében gyomláltak ki ezt-azt.
T. S.: Igen, ilyesmiről van szó. Például nem maradhatott Negró egy kutya neve a szövegben. Nálunk ennek a szónak nincs negatív mellékzöngéje, hiszen egy jól ismert cukorka neve, és ha egy kutyát így hívnak, akkor ez jut mindenkinek először az eszébe. De a történet lényege inkább az, hogy Magyarországon nagyon nehéz elképzelni, hogy egy rossz kritika ilyen hatással legyen az eladásokra. Kiadóként mi egy dolgot tehetünk: elolvassuk a kritikát, de nem feladatunk kommentálni.

– Honnan tájékozódjon a szülő, ha jó könyvet akar venni a gyerekének?
Cs. D.: Én még úgy szocializálódtam, hogy az iskolában megmondták, miről mit kell gondolni. Azok, akiknek gyerekeik vagy unokáik vannak, azzal szembesülnek, hogy rengeteg gyerekkönyv jelentik meg, de nincs kapaszkodó, ami alapján dönteni tudnának. A szülők ilyenkor általában a másik szülőhöz vagy a pedagógushoz fordulnak, és velük cserélik ki a tapasztalatot. Az én gyerekeim külföldön járnak iskolába, és ott másmilyen az irodalomóra. Nem az írói életrajzok megtanulása a fontos, hanem a kezükbe nyomnak egy könyvet, és azt elemzik három hónapon keresztül, és mindent azon keresztül tanulnak meg. A gyerekben így rögzül, hogy mennyi mindent lehet egy könyvvel kezdeni, a véleményüket is sokkal határozottabban alakítják ki, és később nyilván könnyebben is tájékozódnak majd.

– Hallani olyan hangokat, hogy az államnak nagyobb erővel kellene támogatnia a gyerekkönyvkiadást. Tényleg ennyire mellőzött területe a gyerekkönyvkiadás a kultúrpolitikának?
Cs. D.: Én nem feltétlenül gondolom ezt. Amikor elkezdtük a kiadót, akkor a Nemzeti Kulturális Alap még nem írt ki támogatást a gyerekkönyvekre, a szépirodalmi kollégiumhoz kellett pályázni. Ma már van külön gyerekkönyves kiírás.

– Milyen esélyekkel lehet eladni magyar gyerekkönyvek jogait külföldön?
Cs. D.: Nagyon nehéz ügy. Jó, ha a magyar kiadók egy-egy kiadványukat el tudják adni külföldön. Ahhoz, hogy én egy általunk kiadott címet külföldön értékesíteni tudjak, ismernem kell az ottani piacot, az adott kiadónak a profilját és a terveit. Tudnom kell, vizuálisan mennyire tudunk illeszkedni a kiadó arculatába, ahogy azt is, mennyire tőkeerősek, milyen pozíciót foglalnak el az adott piacon.
T. S.: De azért vannak sikerek. Például Szegedi Katalin Lenkája, amelyet mi adtunk ki, számos nyelven jelent meg a lengyeltől a svéden át a hollandig. Persze nem óriási példányszámokról van szó, de ettől ez még áttörés.

– Mik a tervek a következő tíz évre, amely ráadásul könnyen átrendeződést hozhat a gyerekkönyvpiacon is a digitalizáció előretörésével?
T. S.: Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, nagyon nagy költsége van az e-könyv-piacra való belépésnek, a gyerekkönyvek terén pedig a Disneyvel kell versenyezni, és akkor a letöltés problémáját még nem is említettük. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne foglalkoznánk a kérdéssel. Ami a hagyományos könyveket illeti: szeretnénk továbbra úttörő szerepet játszani mind a témaválasztás, mint a vizuális terén.