A lélek kivetülése volt az, ami kettejük kölcsönösen inspiratív játékát egyedi élménnyé avatta. Mindegy, hogy saját szerzeményt, örökzöldet vagy Monk-kompozíciót választ, Lloyd merészel személyes hangon megszólalni, bátorkodik szép hangokat fújni, nagy ívű dallamokat megrajzolni. Mindezt mesteri dramaturgiával teszi: a koncertet nyitó meditatív, lassan építkező szerzemények egy idő után dinamikus, játékos, szabad rögtönzésekbe csaptak át, ami után ismét a befelé forduló, himnikus hangvétel vált uralkodóvá. A teremből kilépő, örömtől ragyogó, átszellemült arcok tükrözték a másfél órás zenei tour de force lenyomatát; lám, globalizálódó, materiális világunkban is megnyílhatnak magasabb szellemi szférák az ember előtt.
(Charles Lloyd – Jason Moran, Zeneakadémia, május 20.)
