Nem maradt ülve a Duran Duran-koncerten senki

A zenekar neve mind a mai napig egyet jelent a minőséggel, ez Zágrábban ismét bebizonyosodott.

Sikerük 1986-ig töretlen volt, majd a Duran Duran kettévált, Arcadia és Power Station névvel folytatták. E nem túl sikeres formációkból aztán újjáalakult a Duran Duran, az eredeti tagokból mára Roger és John Taylor, illetve Nick Rhodes és Simon LeBon maradtak. Ez is az egyik fontos kovásza a zenekarnak: a folyamatos képesség a megújulásra és az, hogy ügyesen lavíroztak a stílusok között. Nem vetették meg Andy Warhol vagy David Lynch barátságát, de tudtak írni diszkóslágereket is. A \'86-os krach után nem sokan hihették, hogy olyan albumokat fognak még kiadni, mint a Notorius, a Big Thing, a nagy visszatérést jelentő Wedding Album, aztán az Astronaut és a többi, egészen a Paper Godsig. Zenéjük több generációra volt hatással globálisan. Stílusuk nehezen besorolható, mindig meg tudják előzni az aktuális divathullámokat, ha nem épp ők gerjesztik azokat.

Többek között a felsoroltak miatt is vállalkoztam arra, hogy lesz, ami lesz, megnézem őket Zágrábban. A zenekar pontban negyed tízkor lépett a színpadra, a dögös, turné- és lemezcímadó Paper Gods után jött a ’84-ben megjelent Arenán található Wild Boys, amire aztán máris robbant a közönség. A zenekar olyan természetességgel és lazasággal tolta a 33 éves dalt, hogy nem maradt ülve a lelátókon senki. Látszott rajtuk, hogy élvezik a built.

Minden percre akadt egy világsláger, a Hungry Like a Wolf és a James Bond-filmbetétdal, View to a Kill után jött a személyes kedvencem, a Come Undone. Amely dalban az Andy Taylort már jó néhány éve helyettesítő Dominic Brown gitáros megmutathatta, miért is választották őt csapattagnak. Brown a fellépéseken a szerénység és a szakmai tudás valóságos szimbóluma, pont annyit tesz hozzá, amennyit kell. De Anna Ross és Erin Stevenson vokalistákat és a szaxofonos Simon Willescroft sem hagynám ki a dicsérendő közreműködők sorából, remek és elismert sessionzenészek ők is.

A setlist egyébként elég eklektikusra sikeredett, a Paper Gods mellett természetesen a Rio című album dominált. Szerencsére elhangoztak olyan csemegék is, mint a Big Thing I Don’t Want Your Love-ja, vagy az 1995-ös Thank You nagy slágere, a White Lines. Nem maradt ki a Save a Prayer, a Notorius és a Sunrise sem.

A közönség szinte az összes slágert kivülről fújta, nem csak a Riót vagy a Girls on Filmet, hanem a Hold Back The Raint vagy az utolsó lemezük nagy slágerét, a Last Night in the Cityt is. A koncert csúcspontja egyértelműen a Wedding Albumról játszott Ordinary World volt, amit Simon LeBon minden olyan embernek ajánlott, aki már veszített el valakit az életében. Ő maga a nemrég elhunyt édesanyjáról emlékezett meg a szám előtt.

A szomorúbb perceket az állandóan mosolygó John Taylor hamar feloldotta, bőgőzése, megjelenése, lazasága a mai napig unikummá teszi őt a színpadon. Simon hallhatóan megfázva lépett a színpadra, de szinte egyetlen hangot sem vétett, Rhodes pedig szokása szerint ki sem látszott a szintijei mögül. Bár a durván másfél óra játékidőt keveselltem, mégsem maradt bennem hiányérzet. Ilyen profi produkciót sajnos ritkán látni. A show-elemek hiánya és a kivetítő egyszerűsége ellenére sem. Őszintén örültem, hogy végre olyan együttest láthatok, akik zenélni jöttek, és nem bohóckodni.

Ismerve a csapatot a következő lemezük is a helyén lesz, ebben egészen biztos vagyok. Olyan a Duran Duran, mint a jó bor, idővel nemesedik, és bár tudom, sokaknak egyenlők ők a nyolcvanas évek diszkódalaival, mégis érdemes újabb lemezeikkel is próbát tenni. Nagyon sajnálom, hogy lassan az összes kedvenc zenekaromért külföldre kell utaznom, a Duran Duran esetében ezt mégsem bánom, sőt bármikor újra megtenném, gondolkodás nélkül. Meggyőződésem, hogy a zenekar neve egyet jelent a minőséggel. Ahogy a koncert után az arcokat figyeltem, nagyon úgy tűnt: ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül.