Dokumentálni kell a magyarság kálváriáját, üldöztetését, a Délvidéken legyilkolt vagy a Duna-deltába hurcolt magyarok történetét, bemutatni a szülőföldjükről elüldözött felvidéki, a málenkij robotra elvitt kárpátaljai magyarság sorsát – mondta a politikus.
A Budapesten létrehozandó „magyar Jad Vasem Intézet” feladata lenne emléket állítani azoknak a szerbeknek, románoknak, szlovákoknak is, akik az üldöztetés idején segítő kezet nyújtottak a magyaroknak – közölte a miniszterelnök-helyettes. Az anyaország másik feladata a lehetőségekhez képest orvosolni a trianoni traumát, a kulturálisan amúgy is egységes magyarság közjogi újraegyesítésével – hangsúlyozta Semjén.
Mai napig jeltelen sírban nyugszanak
Forró Lajos történész elmondta, Werner Mihály apátplébános egyike annak a tucatnyi mártírhalált halt délvidéki magyar papnak, aki nem hagyta magára nyáját a vérzivataros időben. A martonosi plébánossal különösen kegyetlenül bántak hóhérai, napokon, heteken át kínozták, ennek ellenére az utolsó éjszakán meggyóntatta és feloldozta sorstársait – tette hozzá a történész, akinek nagyapja az áldozatok egyike volt.
A partizánok által elkövetett megtorlásnak a jelenlegi kutatások szerint huszonöt áldozata volt Martonoson, huszonnégyüket 1944. november 21-én gyilkolták meg, Németh József leventeoktatót pedig korábban verték agyon a Tisza menti faluban – közölte a történész. Az áldozatok a mai napig jelöletlen tömegsírban nyugszanak Martonos és Magyarkanizsa között – mondta Forró.
Állandóan kínozták az apátot
A Vörös Hadsereg 1944. október 8-án foglalta el Martonost. A szovjet hadsereg jelenléte annyira fölbátorította a helyi szerbeket, hogy néhány fiatal 1944. október 11-én brutális módon agyonverte Németh József leventeoktatót, majd a katolikus plébániára mentek, ahol tönkretették az irattárat és a könyvtárat. A bútorokat összetörték, a pénztárból eltulajdonítottak 17 840 pengőt, és magukkal hurcolták Werner Mihály apátplébánost.
Rövidesen elfogtak még néhány magyar polgárt, és a városháza pincéjébe zárták őket. Itt aztán több mint egy hónapig állandóan kínozták és verték a foglyokat. Werner Mihály apátplébános hímtagját naponta marcangolták harapófogóval. Sörös Sándor rendőrnek szíjat hasítottak a hátából. Forró Lajos hentest rohamkéssel szurkálták meg, mert nem volt hajlandó sírni és könyörögni, miközben verték.
„A magyarság volt a bűn”
A jugoszláv partizánok magyarság ellen elkövetett népirtása XX. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A jugoszláv partizánok közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra. Közel negyvenezer magyar esett áldozatul Tito katonáinak; ahogyan azt Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: „maga a magyarság volt a bűn”.
Mint arról az MNO-nak adott interjújában beszélt, csodával határos módon túlélte a partizánok kegyetlenkedéseit. Vallja, a vértanúságot szenvedett rendtársai, mint bajtársai, a szenvedések során váltak igazán a testvéreivé. Értelmét nem lehet látni ezeknek a borzalmaknak, szörnyűségeknek. A délvidéki tragédia szemtanúja szerint a magyarság nagy áldozatot hozott a második világháború végnapjaiban. „Az emberiség történelme borzasztóan gyors történelem. Minden mozog, minden változik. Ha néhányan bátorítást, erősítést nyertek a példámból, akkor már megérte.”
Minden eszközzel megakadályozzák
A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer szülőföldjéről elüldözött vajdasági magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak lokális epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb délvidéki városok magyar (és német) polgáraival a rettegés hónapjaiban, ezzel kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások – hangzott el az MTA dísztermében Matuska Márton szakújságíró tavaly novemberben tartott előadásában. Ennek csak az egyik, el nem fogadható indoka lehet az, hogy a szerb hatalom minden eszközzel akadályozta és akadályozza máig az ilyen irányú történelmi feltáró munkát, de Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását is.
A kilencvenes években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása után az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A délvidéki magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az interneten.
