Mikor temethetik el ártatlanul kivégzett szeretteiket a magyarok?

Csak kapkodják a fejüket az elmúlt napok eseményei láttán a vajdasági magyarok, a megnyugvás azonban addig elképzelhetetlen, amíg el nem temethetik halottaikat.

Arról, ami a második világháború végén a Vajdaságban történt, évtizedekig beszélni sem szabadott, csak az 1990-es évektől vált megismerhetővé az ártatlanul kivégzett magyarok egy részének története.

„Kijött a postás, hozott egy levelet apámnak, hogy vigye be a rádiót, kerékpárt, fegyvert. Amikor bement, utána nem eresztették haza – emlékezett vissza édesapja elfogására a martonosi Horváth Gergely. – A kivégzés utáni napon, amikor vittük a reggelit, mást nem láttunk, csak az autókerekekről leesett réti sarat. Másfél év múlva mondták öreganyámnak, szerencséje, hogy itt az unokája, másképp őt is agyonütötték volna a Kisrétben.”

A szerb parlament a múlt héten fogadta el az 1944–45-ös délvidéki vérengzések, valamint a kollektív bűnösség szellemében hozott háborús határozatok hatályon kívül helyezését, melyről következő ülésén a szerb kormány is dönt. Szerdán pedig Áder János és Tomislav Nikolić közösen koszorúzta meg az ártatlan áldozatok emlékhelyét a vajdasági Csúrogon.

A szintén martonosi Sörös Péter rendőr édesapját november 9-én vitték be a városháza pincéjébe. „November 21-e után anyám vitte be az ebédet. Jött haza ríva, hogy fiam apádékat elvitték Becsére. A normálisabb szerbek mondták anyámnak, hogy Ilus, ne várjátok tik ezeket haza. Többet nem mondhattak.”

„Én utoljára mikor láttam apámat, kint volt dolgozni a községháza mellett egy szerb asszonynál (...), akkor már valószínűleg tudták, hogy többet nem jönnek haza, mert apám elbúcsúzott és azt mondta, hogy nem fog többet látni” – ezt már Forró András mesélte, aki édesapját vesztette el.

Az idézetek Forró Lajos történész Jelöletlen tömegsírok című könyvéből származnak. Idősebb Forró Lajost a martonosi városháza pincéjében kínozták. Szemét kiütötték, majd rohamkéssel szurkálták meg, mert nem volt hajlandó sírni és könyörögni, miközben verték. Huszonkét sorstársával együtt 1944. november 21-én végezték ki – olvasható a Tomegsirok.hu honlapon.

Forró Lajos Magyarkanizsán született, majd a szegedi egyetemre került, ahol azóta is oktat. Nagyapját 1944-ben Martonoson ártatlanul végezték ki. Időközben elhunyt édesapjával kezdett bele az akkor még szélmalomharcnak tűnő küzdelembe, hogy lemossák a gyalázatot id. Forró Lajosról és sorstársairól. Több mint húsz éve kutatja a délvidéki magyarellenes vérengzések történetét, emellett pedig az általa kezdeményezett Délvidék Kutató Központ Alapítványon keresztül igyekszik mind többet tenni a vajdasági magyarságért. Eddig három könyve jelent meg, a Jelöletlen tömegsírok alapján pedig dokumentumfilmet is készített.

Nagyon nagy dolog az, ami az elmúlt napokban a szerb–magyar kapcsolatokban történt – mondja az mno.hu-nak a Forró Lajos, aki tulajdonképpen azért lett történész, mert nagyapját „egy hideg november végi éjszakán sorstársaival együtt egy jeltelen tömegsírba géppuskázták”. A közös csúrogi főhajtás, illetve az eddig elfogadott határozatok olyan lépcsőfokok, amelyekről tovább lehet és kell is építkezni, hiszen még megoldásra vár a kárpótlás és az újratemetés kérdése is, amelyeket mindenképpen rendezni kell – vallja. Az nem fogadható el egy az Európai Unióba igyekvő államtól, hogy ne adja meg a végtisztességet a halottaknak – szögezi le. Bár elismeri, lehet valami a mögött, hogy az EU-csatlakozási szándék miatt lett ilyen készséges Szerbia, szerinte az a fontos, hogy történelmi lehetőséget kapott a magyar kormány, amellyel sikerült élnie.

A történész szerint ki kell emelni a két ország egyházi szervezeteinek részvételét a csúrogi megemlékezésen, hiszen két vallásos népről van szó, ez a gesztus is legitimálja a politikusok tetteit. Ő is ott volt a történelmi eseményen, el is kellett morzsolnia néhány könnycseppet. Külön örült annak, hogy Tomislav Nikolić kiemelte: most már a tudományos kutatás ideje következik. Az így született megállapítások ugyanis támadhatatlanok, nem lehet lesöpörni őket az asztalról – mondja. Ebben a munkában a szerb–magyar akadémiai vegyes bizottságnak és a Délvidék Kutató Központnak is nagy szerepe van.

Itt azonban komoly akadályok tornyosulnak, és szemben azzal, amit feltételeznénk, nem elsősorban a szerb állam emeli őket. Ugyanis rengeteg kutatható irat van a levéltárakban, csak kevés a kutató. Az újvidéki levéltár anyagait például ketten-hárman próbálják feldolgozni, így pedig nagyon lassan haladnak, évek kellenek egy-egy település anyagának feldolgozásához.

Bár sok hiányosság van, például egyelőre nincs meg az Újvidéken kivégzettek listája sem, ennek ellenére azt vallja: nem szabad ezen keseregni, hiszen most az a helyzet, hogy nem használjuk ki még a meglévő lehetőségeket sem. Szerinte az újvidéki lista is meglehet még, például több település irataival együtt a belügyminisztériumi levéltárban. Csak jusson el odáig a kutatás. Ezért aztán nagy segítség lenne, ha a magyar állam ösztöndíjakat hirdetne, hogy minél többen végezhessék ezt a munkát.

Forró nem akar számháborúba bocsátkozni a halottak vagy a tömegsírok számával kapcsolatban, nem is látja ennek értelmét. A mikrokutatásokra kell koncentrálni, hiszen az áldozatoknak nevük van, és az összeset fel kell tárni – szögezi le. Legutóbb Magyarkanizsa község történtét dolgozta fel kutatótársával Molnár Tiborral, a következő években pedig Zenta, Ada és Mohol következik.

Mint hangsúlyozza, magyar áldozatokat rejtő tömegsírokat eddig még egyáltalán nem tártak föl, ebben nagyon lassan haladt eddig a szerb állam, de remélhetőleg ez a folyamat is felgyorsul mostantól. Sok tömegsír helye ismert és kihantolásához főképp a politikai akarat hiányzott eddig. Szerinte erre legelőbb a magyarok lakta településeken kerülhet sor, ahol az ott élő szerbek is sokkal elfogadóbbak. Bár évekkel ezelőtt egyáltalán nem hitte volna, ma már úgy látja, hogy ilyen komoly iratanyag és ilyen pozitív hozzáállás mellett minden lehetséges.

Saját története is alátámasztja optimizmusát. Ő volt az első, aki egy magyar áldozat rehabilitálása érdekében bírósághoz fordult. Még 2008 közepén adta be keresetét és 2009 legvégéig kellett várnia, ám megérte: a precedensértékű döntés megállapította, hogy ártatlanul végezték ki a nagyapját. Ráadásul az ítélet tovább ment, hiszen kimondta, hogy a többi martonosi áldozatot is bírósági ítélet nélkül végezték ki.

Teleki Júlia (k) csecsemő volt, amikor a szerbek kivégezték édesapját,

őt pedig koncentrációs táborba zárták. Mellette Forró Lajos (b)

Példája hatására is, azóta többen is beadták rehabilitációs kérvényüket, egy részüket pedig el is bírálták már. Ugyanakkor az eljárások meglehetősen komótos tempóban haladnak. Ennek csak egyik magyarázata, hogy alaposan meg kell vizsgálniuk a bíróságoknak a 70 évvel ezelőtti történéseket. A másik, nyomósabb ok az lehet, hogy nagyon sok áldozat volt, nem csak magyarok, hanem németek, horvátok, szerbek is nagyon nagy számban. Valószínűleg van egy olyan megfontolás is az állam részéről, hogy minél kevesebb embert rehabilitálnak, annál kevesebbet kell majd fizetni. Hiszen azt Forró elképzelhetetlennek tartja, hogy ne kerüljön sor a későbbiekben kártérítésre. Ugyanakkor hangsúlyozza: a lényeg az, hogy az áldozatok megkaphassák a végtisztességet.

Azt egyébként nem érti, hogy miért van szükség azok esetében is a rehabilitációs eljárás lefolytatására, akiknek a gyilkosait már egyszer elítélték, Például 1945-ben bírósági ítélet született az Adorjánban kivégzett 50 magyar ügyében, de jelen állás szerint egyelőre hiába.

Az a még a XX. század traumái fényében is érthetetlen brutalitás, amellyel az ártatlan civileket kivégeztek, Forró szerint a Tito vezette partizán hatalomnak köszönhető, ők engedték ki a szellemet a palackból. A következményektől némelykor azonban ők is elborzadtak, ennek köszönhetők azok a bírósági ítéletek, amelyek a vérengzések után születtek. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az ekkor elítélt partizánok főleg a kiépülő kommunista rendszer ellenségei közül kerültek ki.

Az ítélet és tárgyalás nélkül kivégzett, majd tömegsírba hajított magyarok eltűntként kerültek be a nyilvántartásokba. A holttá nyilvánítást később, olykor évtizedek múlva végezték csak el abban az esetben, ha azt a család kérte. Ilyenkor általában a háború utolsó napját adták meg a halál időpontjaként, a rehabilitációs eljárás során pedig mindig ezt a dátumot kell először megtámadni.

„El fogom temetni a nagyapámat, akkor van vége a harcomnak” – mondja eltökélten, hozzátéve: erre lát is esélyt, ugyan még sok kutatásra van szükség, de ha ilyen határozott marad a két állam szándéka, akkor megvalósul.

Forró amiatt viszont kimondottan szomorú, hogy a fiatalok se itt, se ott nem tudnak a délvidéki tragédiáról, és nem is igazán érdekli őket a kérdés. Komoly problémának tartja, hogy a téma nem része a középiskolai tananyagnak, ha bekerülne a tankönyvekbe, az sokat segítene. Továbbá jó lenne egy komolyabb játékfilm is a témában, hiszen például az őáltala készített dokumentumfilm, a Jelöletlen tömegsírok is nagy hatást tudott elérni.