Megszűnik a magyarok kollektív bűnössége Szerbiában

A szerb kormány soron következő ülésén helyezi hatályon kívül a kollektív háborús bűnösséget kimondó II. világháborús határozatot.

Tomislav Nikolic arról beszélt a vegyes bizottság ülésén, hogy nem szabad megfeledkezni az ártatlanul meggyilkolt polgárokról, méltón kell rájuk emlékezni, ez civilizációs és emberi kötelesség. „Kötelességünk, hogy nevükön nevezzük a bűncselekmények elkövetőit, nem terhelve a népeinket egyesek által elkövetett bűnökkel. Népeink között voltak példák bátor hőstettekre is, voltak olyanok, akik áldozatot hoztak a más népekhez és vallásokhoz tartozókért. A mi missziónk az, hogy ne hagyjunk terhet a gyerekeink vállán” – hangoztatta Nikolic, hozzátéve hogy ezért fog Áder Jánossal együtt szerdán a szerb és a magyar nép nevében fejet hajtani az ártatlanul kivégzettek csúrogi vesztőhelyén, és ezért helyez el koszorút az emlékükre. A Szerb Nemzeti Könyvtárban tartott kerekasztal-beszélgetés után Áder János a Belgrád melletti Avala-hegyen megkoszorúzta az ismeretlen hősök emlékművét.

A második világháborúban, 1942-ben Újvidéken és a környező településeken vezetőik önhatalmú utasítására magyarok mintegy 3300-3800 szerb és zsidó embert gyilkoltak meg a szerb partizánok ellen indított razziában. Szakály Sándor történész megállapítása szerint – a közkeletű vélekedéssel ellentétben – a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.

A háború végén a szerb partizánok módszeresen gyilkolták a magyar lakosságot: becslések szerint 30-50 ezer lehet az áldozatok száma. Az etnikai arányokat jelentősen megváltoztató, hihetetlenül kegyetlen módszereket felsorakoztató tömeggyilkosságokat évtizedeken át elhallgatták Jugoszláviában, a tömegsírokba, csatornákba, dögkutakba dobált áldozatokra emlékezni is tilos volt. A partizánok a magyarság ellen elkövetett népirtása 20. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. A szerbek közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra; ahogyan Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: Tito katonái számára maga a magyarság volt a bűn.

A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer, szülőföldjéről elüldözött magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak helyi epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb városok magyar – és német – polgáraival a rettegés hónapjaiban, azzal kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások, hangzott el az MTA dísztermében Matuska Márton szakújságíró tavaly novemberben tartott előadásában. Ennek csak az egyik, el nem fogadható indoka lehet az, hogy a szerb hatalom minden eszközzel akadályozta és akadályozza máig az ilyen irányú történelmi feltáró munkát, de Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását is.