A dokumentum elfogadása a törvényhozás rendkívüli ülésének egyetlen napirendi pontja volt. A Szerb Rádió és Televízió honlapján közzétett tájékoztatás szerint a nyilatkozat elfogadását 128 képviselő szavazta meg, ellene tízen szavaztak, heten pedig nem vettek részt a voksolásban.
A dokumentumot a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) és a kormányzó Szerb Haladó Párt (SNS) 69 képviselője terjesztette elő. Abban a legerélyesebben elítélik a vajdasági magyar polgári lakosság ellen 1944–45-ben elkövetett cselekedeteket, amelyekkel meghatározott személyeket nemzeti hovatartozásuk miatt életüktől, szabadságuktól, illetve más jogaiktól bírósági vagy közigazgatási döntés nélkül megfosztottak.
A magyar és a szerb köztársasági elnök tavaly novemberben abban állapodott meg, hogy közösen fog fejet hajtani 2013-ban az 1944–45-ös titói megtorlások vajdasági áldozatai előtt. Áder János felajánlotta Tomislav Nikolicnak keddi budapesti megbeszélésük során, hogy ezt követően egy másik helyszínen ugyancsak közösen emlékezzenek meg az 1942-es újvidéki hideg napok áldozatairól is.
A második világháborúban, 1942-ben Újvidéken és a környező településeken vezetőik önhatalmú utasítására a magyarok mintegy 3300-3800 szerb és zsidó embert gyilkoltak meg a szerb partizánok ellen indított razziában. Szakály Sándor történész megállapítása szerint – a közkeletű vélekedéssel ellentétben – a csendőrök részéről nem történt jogszerűtlen fegyverhasználat. Az önkényes kivégzésekért néhány alacsonyabb rendfokozatú katonatiszt volt a felelős.
A háború végén a szerb partizánok módszeresen gyilkolták a délvidéki magyar lakosságot: becslések szerint 30-50 ezer lehet az áldozatok száma. Az etnikai arányokat jelentősen megváltoztató tömeggyilkosságokat évtizedeken át elhallgatták Jugoszláviában. A partizánok a magyarság ellen elkövetett népirtása XX. századi történelmünk egyik legnagyobb tragédiája. Közellenségként tekintettek a horvát, a német és a magyar lakosságra, ahogyan Kamarás Mihály ferences szerzetes írta naplójában: Tito katonái számára maga a magyarság volt a bűn.
A mintegy 40 ezer lemészárolt és 85 ezer, szülőföldjéről elüldözött délvidéki magyar kálváriáját eddig jobbára csak újságírók és más helyi értelmiségiek által megjelentetett kisebb-nagyobb publikációk tárták fel, ezek azonban inkább csak helyi epizódokat tárgyalnak. Hogy mi történt a nagyobb városok magyar (és német) polgáraival a rettegés hónapjaiban, azzal kapcsolatban egyáltalán nincsenek szaktudományos szintű kutatások – hangzott el az MTA dísztermében Matuska Márton szakújságíró tavaly novemberben tartott előadásában. Ennek csak az egyik, el nem fogadható indoka lehet az, hogy a szerb hatalom minden eszközzel akadályozta és akadályozza máig az ilyen irányú történelmi feltáró munkát, de Szabadkán még a temetőbeli kegyhely kialakítását is.
